English
MAGYAR NÉPI HANGSZEREK
HANGSZERES ZENE
Kodály Zoltánt idézve: „A magyar nem különösen hangszerkedvelő nép. A szegényebb nép is inkább muzsikáltat magának, mintsem maga kezével játszik. Ezért énekes népzenénk gazdagságához képest kevés a hangszeres zenénk. Mindazáltal a benne megőrzött ősi nyomok miatt a legnagyobb figyelemre méltó. A nép kezén találunk magakészítette hangszereket (doromb, kanásztülök, pásztorkürt, furulya, duda, citera vagy tambura, cimbalom, tekerő) és gyári hangszereket (hegedű, klarinét, cimbalom, szárnykürt, harmonika, szájharmonika).”
A nép úgy a maga készítette hangszeren, mint a gyári hangszereken egyaránt játszik népzenét és műzenét. Másképp viszonyul az énekhez mint a hangszeres zenéhez. Míg az énekben legtöbben résztvesznek, a hangszeres zenére nézve hallgató az egész nép. Az előadó zenész egyedül vagy kevesedmagával áll szemben a hallgató tömeggel. A nép viszont erre a zenére járja a táncot és nagyon is megérzi, ha nem kedvére való módon játsszák. A népzenész a muzsikálásból nem élt meg, „mert amit a nép maga termel, azért nem fizet”.
A 20. század elején még a cigány zenész is csak ételért, italért, kendőkért, 5 forintért muzsikált – egymagában – lakodalmakon. A zenészcigányok elsősorban a városok közelében éltek. A cigányok terjeszkedésével a nép muzsikáló kedve egyre szűkebb térre szorult. Elgondolkoztató, hogy az évszázadok folyamán a magyar nép elvesztette egykori muzsikáló kedvét. Pedig az ősmagyarok zene- és tánckedvelők voltak. Orosz régészek az ősi Staraya Riazanban ezüst tárgyakra bukkantak, melyek jóval a tatárjás előtti időkből származnak. Az ötvösremekek magyar eredetét bizonyítják az aprólékos díszítő motívumok, palmetták, turulok, griffmadarak, honfoglaláskori hajfonat, csúcsos kucsma, bőrcsizma. A legjelentősebb az első magyar zenész ábrájával díszített ezüst karperec, amelyen egy táncoló lány és egy citerás alakja láthatók. Maga az ábrázolás elüt a korabeli merev bizánci emberábrázolások mozdulatlanságától. A húrokat tépő kéz ujjai szinte mozognak, amíg a zeneértő ősmagyar félrefordított arccal figyeli a táncoló leány alakját.
MIT JÁTSZIK A NÉP HANGSZEREIN?
A magyarok ének-, zene- és tánckedve ősi örökségünk. Ezt bizonyítja fent említett karperec a honvisszafoglalás előtti korból. Értesülünk erről, amikor a magyarok Szent Gallen kolostorát látogatták meg a 10. században és az együgyű Heribald barát a vitézek énekében és táncában gyönyörködhetett és soha olyan jól nem érezte magát. De Szent Gellért legendája is megemlékezik egy szolgálóról, aki a kézimalom hajtását énekszóval kíséri és a magyarok szimfóniájának nevezi a hallottat. Egy 11. századi kódex írja, hogy Szent István halála után (1038) „Magyarországon hegedülést, sípolást, dobolást, táncot megtiltottak lenni”. Középkori források írják: „hegedősök, kobzosok, lantosok, regösök, igricek, síposok járták az országot, és szerszámaikból hol szomorú, hol vidám dallamokat csaltak ki, s ezzel kísérték énekeiket.” És folytatódik e gazdag hagyomány írásban és képen a 19. századi pásztormunkákig.
Egy magyar banda hangszerei a citera, síp, furulya, duda, doromb, tekerő, pásztorkürt, kanásztülök, gardon, később hozzájött a hegedű, cimbalom, klarinét, harmonika, szárnykürt.
Kodály Zoltán írja a magyar zenéről: „… az elemeire bontott dalkincs egy és oszthatatlan… évezredes fejlődésben kiérlelt, leszűrődött művészet. Tökéletes, mert kiegyensúlyozott egység az a kultúra, amely létrehozta… Amit Jókai az irodalomról mond, hogy nálunk a Helikon tanult a mezőtől, még inkább áll a zenére, mert még annyi írott hagyománya sem volt, mint az irodalomnak. Ha nemzeti klasszicizmus annyi, mint egy nemzet lelkét tökéletes formában kifejezni, akkor eddig klasszikus magyar zenét másban, mint a néphagyomány néhány (száz)ezer dallamában nem találunk. Ez egyelőre a legtökéletesebb zenei kifejezése a nemzeti léleknek. Nemzeti és nemcsak népi, mert valaha az egész nemzeté volt és ha organikus zenekultúrát akarunk: minél előbb újra azzá kell lennie.”