English
GÁBOR ÁRON – 1814–1849
az önálló székely tüzérség megteremtője
Kerkayné Maczky Emese
Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva.
Indulnak már a tüzérek messze a határra.
Nehéz a rézágyú, felszántja a hegyet, völgyet
Édes rózsám, a hazáért el kell válnom tőled!
Véres a föld, magyar tüzér vére folyik rajta,
Csak még egyszer gondolj vissza szép magyar hazádra!
Anyám, te jó lélek, találkozom-e még véled?
Holnapután messze földre, hosszú útra kélek.
Megdobbant a szülőföld szíve, amikor Gábor Áron Berecken e világra született. E havasalji gyönyörű település hadak útjának kapujában fekszik. Bátorságra és leleményességre nevelte fiait, akiknek évszázadokon keresztül a keleti határok védelme volt a fő feladatuk.
Gábor Áron 1814. november 24-én született (a Pesti Hírlap Lexikona szerint 1810-ben) a Háromszék vármegyei Bereck-en, székely kisbirtokos határőr család első gyermekeként. Szülei Gábor István városi jegyző és Hosszú Judit. Szülei felismerték tehetségét és minden áldozatot vállaltak iskoláztatásáért. A gimnáziumot a csíksomlyói ferenceseknél végezte, ahol jó tanulással, tehetséggel és szorgalmával hamar kitűnt. Már akkor nagy kedvet mutatott a technikai tudományok iránt. Érettségi után nem tanulhatott tovább. Székely határőr ősei nyomdokaiba lépve katona lett. 1831-től a kézdivásárhelyi 2. sz. székely határőr gyalogezrednél szolgált. Hamarosan Gyulafehérvárra küldték, hogy a tehetséges fiú tüzérségi ismereteket szerezzen. 1840-től az 5. pesti tüzérezrednél szolgált. A Bombardier Corpsnál való további szolgálatra irányuló kérését nem teljesítették, ezért leszerelt, de 1842-ben öccse helyett újra jelentkezett a tüzérségnél. A továbbképzésre vonatkozó tervei azonban most sem váltak valóra, így 1845-ben végleg leszerelt. Pár hónapra Bécsbe ment, ahol a Genie Corps-nál mint műkedvelő hallgató főleg az ágyúöntés mesterségét tanulta, és e tárgyban szakkönyvekkel látta el magát. Ezután visszatért Bereckre.
A fúrás-faragás titkaival már gyermekkorában megismerkedett. Az asztalos szakmát is elsajátította, amiről néhány fennmaradt, művészien kidolgozott, bútordarab tesz tanúbizonyságot.
A kor minden technikai újdonsága érdekelte. Szüntelenül tanult, jegyzetelt, rajzolt, utazott. Németül is megtanult, hogy a német nyelven írt szakkönyveket is tanulmányozhassa.
1848-ban Moldvában élt, de a szabadságharc hírére hazatért Erdélybe.
1848 őszén az osztrák csapatok elfoglalták Erdélyt. November végére a magyar haderő szinte teljesen kiszorult Erdélyből. A Székelyföldet is hatalmukba kerítették az osztrákok, csak Háromszék maradt magyar kézen. Nem hódolt meg, tartotta magát rendületlenül. Azonban döntő sikert nem értek el, mert nem volt ágyújuk. Egész nyáron hiába könyörögtek ágyukért. Nagy volt az elkeseredés a fegyver- és lőszerhiány miatt. Ezek nélkül azonban Háromszék népe sem tudta sikerrel képviselni a magyar nemzeti önvédelem ügyét. 1848. november 11-12-én népgyűlést tartottak. A reménytelen helyzet miatt már az osztrákok által követelt teljes megadásról beszéltek, amikor Gábor Áron, egyszerű zekeposztóba öltözött izmos, kerekképű barna székely férfi, szólásra emelkedett, és elhangzottak legendás szavai:
“Uraim! Hallom, hogy a főtiszt urak azt mondják, meg kell hajolnunk az ellenség előtt, mivel nincs muníció, nincs ágyú. Uraim, ha csak ez a baj, úgy én mondom, hogy két hét alatt lesz ágyú, lesz muníció, amennyi kell. Semmi mást nem kérek, mint felhatalmazást arra, hogy a fülei hámorhoz utazhassak, ott dolgozhassak és dolgoztathassak, s ha mához két hétre Sepsiszentgyörgy piacán hat ágyú nem lesz felállítva, és ha azokkal a próbalövésnél célt nem találok, magam állok tíz lépésnyire az ágyú elejébe céltáblának.”
A hagyomány szerint nem kért mást – a felhatalmazáson kívül – csak egy forintot, hogy a fülei vashámorba utazhasson s ott dolgozhasson. Óriási lelkesedéssel fogadták ajánlatát a teremben összegyűltek.
Első ágyúit Bodvajon öntötte jóminőségű, helyben bányászott vasból. (Ezeket a nép varasbékának nevezte el, mert az idő rövidsége miatt csiszolatlanok voltak, szemben a később öntött rézágyúkkal.) Mivel megfelelő eszközök nem álltak rendelkezésére, az ágyúk készítésére sajátos eljárást alkalmazott. Először fából kifaragták és simára esztergálták a mintát. Ezután ezt kettévágták és agyagba nyomták. Az agyag megszáradása után a két részt összeillesztették és vaskapcsokkal rögzítették úgy, hogy egy agyaggal bevont farudat helyeztek a cső hossztengelyébe. Végül az üreget kiöntötték. A szükségmegoldás eredményes volt. Az ágyúk elkészültek. November 27-én ott álltak Sepsiszentgyörgy piacán. Az ágyúöntő személyesen állt a löveg mögé és első próbalövése célba talált. Az ezermester bebizonyította a katonai parancsnokoknak, akik kételkedtek a sikerben, hogy tud jól működő ágyukat önteni. A lelkesedés óriási volt. A háromszékiek ágyúkkal indulhattak harcba. Gábor Áron fellépése csodás változást idézett elő a székelyek hangulatában, önbizalmuk visszatért és már harcolni akartak mindnyájan. November 29-én a hídvégi csatában bevetett hatfontos bronzágyúk győzelemre segítették a székelységet. A császáriak annyira meglepődtek, hogy Puchner tábornok a következőket írta naplójába: “A beérkezett jelentések szerint, francia tüzérség tartózkodik Háromszéken.” A helybeli fegyvergyártásnak köszönhetően 1849. elejére – Bem apó parancsnoksága alatt – egész Észak-Erdély megint magyar kézen volt.
1848. november 28-án a sepsiszentgyörgyi szék-gyűlés a fegyveres ellenállás mellett döntött, és megbízta Gábor Áront a lőszergyártás és hadfelszerelés megszervezésével. Hermányban, Kézdivásárhelyen, Szentkeresztbányán szinte minden anyagi alap nélkül a fegyvereket gyártó telepek sorát teremtette meg. A lakosok mindenütt lelkesen résztvettek az ágyúöntés és fegyverkészítés munkájában: a nők főzték a salétromot, az öregek gyártották a puskaport, a gyermekek öntötték a golyót, a férfiak pedig puskát s nemzeti színre festett lándzsát ragadva “elkergették Heydte császári tábornokot a szász és oláh czimboráival együtt”. Gábor Áron ágyúi részben 3 fontosak, részben 6 fontosak voltak. Néhány hónap alatt, 1849. júniusáig, segítőtársaival összesen 73 ágyút öntött, elsősorban az erdélyi templomok beolvasztott harangjaiból. Székelyföld asszonyai felajánlották összes réz- és ónedényeiket (tányérokat és kanalakat is). Az ágyúhoz golyó kell. Ezen is segít a székely találékonyság: a faliórákról leszedik a vasnehezékeket s ezeket öntik golyóbissá. Jelentős volt az általa megszervezett lőszer-, röppentyű- és puskaporgyártás is. Ezenkívül tüzéreket képzett ki, szervezte a vidék védelmét. Küzdött és helytállt.
Egy ember hazaszeretete, akarata, lelkesedése és tennivágyása megmozgatta a székelységet. A lelkes és segítőkész székelyek csodálatos összefogása példaértékű a mai kor számára is. Kézdivásárhelyen nem volt ember, ki ne tett volna valamit a hadviselés eszközeinek előteremtése érdekében. Thuróczi Mózes rézműves felkeresi Gábor Áront, beavattatja magát az ágyúöntés titkába, azután hazamegy, műhelyéből ágyúöntő műhelyt csinál; néhány nap múlva egy hatalmas rézágyúval lép az ámuló kézdivásárhelyiek elé. Munkatársai asztalosok, kerékgyártók, csizmadiák voltak.
Majd előáll Szacsvay János, esztelneki birtokos, a vidék leghíresebb vadásza. “A puskapor miatt ne aggódjunk, majd csinálok én. Tíz év óta pusztítom a vadat, de még soha egy szem puskaport sem vettem; magam készítem magamnak. Torja ad ként, salétromot kerítünk, szenet pedig majd égetünk.” És megkezdődött a puskaporgyártás is.
Gabriányi József gyógyszertáros a kapszli-készítés nyitjára bukkant. Soha senkitől sem látta, magától jött rá. Gabriányi gyógyszertára 24 óra alatt kapszlikészítő-műhellyé változik.
Háromszék 125 harangot szállított Kézdivásárhelyre; ezenkívül temérdek ónedényt. Marosszék területéről 93 harang, 2 nagy mozsár és 4 mázsa réz került beolvasztásra. Udvarhelyszék 14 harangot s több mázsa vasat, Aranyosszék pedig 25 harangot adott.
Gábor Áron mindenütt személyesen felügyelte a munkát, tanított, tervezett, szervezett, vezetett. Emberfölötti erőfeszítéssel rövid idő alatt a semmiből tüzérséget teremtett nemzetének. Érdemei elismeréseként Kossuth Lajos, az ország kormányzója, őrnagyi ranggal az önálló székely tüzérség főparancsnokává nevezte ki.
Nemsokkal ezután, 1849. július 2-án, Háromszék önvédelmi hadserege megütközött Uzonnál az osztrákokkal és a benyomuló cári csapatokkal. Gábor Áron ezen a napon két kardot kötött az oldalára. Irányította a tüzéreket. Az egyik ütegtől a másikig száguldó fehér lovas alakja feltűnt az ellenségnek. Két lovat is kilőttek alóla, míg végül egy hatfontos muszka ágyúgolyó kioltotta nemes életét. Az ütközet sikerrel végződött, de Gábor Áron, a népszerű tüzérőrnagy eleste önmagában egy súlyos vereséggel ért fel.
A csata után nagy sietve eltemették. Sírhantját a cári csapatok lovaikkal szétrugatták. Jeltelen sírban feküdt 1892-ig. Ekkor a nemzeti kegyelet emlékművet állított sírja fölé. Eresztevény templomkertjében alussza örök álmát.
Mi utódok pedig kegyelettel emlékezünk a szabadságharc legendás fiára, történelmünk nagy hősére, minden hazáját szerető magyar példaképére
Forrás:
Bagossy László, Encyclopaedia Hungarica, Hungarian Ethnic Lexicon Foundation, Calgary 1992
Benkovics György, A magyar szabadságharcz története, Franklin-Társulat, Budapest, 1909
Glatz Ferenc szerk., A magyarok krónikája, Magyar Könyvklub Officina Nova, Budapest 2000
Hankó Vilmos dr., Székelyföld, Lampel Róbert, Budapest, 1896
Hermann Róbert, 1848-1849 A szabadságharc és forradalom története, Videopont Kiadó, Budapest 1996
Kenyeres Ágnes szerk., Magyar Életrajzi Lexikon, Akadémiai Kiadó, Budapest 1967