A címlapon, szívbe rajzolva, ott látjuk a székely hegyek jólismert tarnicsvirágját, azt az árnyékban növő, dúslevelű sötétkék harangvirágot, melynek kelyhében – minden székely gyerek tudja – kicsike szép tündérkék lakoznak. Szemközt a virággal “prikulics” tűnődik, a székely havasok huncut kis manója, ahogy éppen csak előbújt valamelyik sziklaodúból virágot csodálni.
Mézeskalácsos, rozmaringos régi-régi múltból kap ízelítőt, aki kezébe veszi ezt a mese-albumot. “Szív küldi szívnek szívesen…” csendül elő valahonnan lelkünk legmélyéből a rég feledett otthoni rigmus.
Petry Béla művészi keze-munkája nem ismeretlen előttünk. Sokszor gyönyörködhettünk gyöngéd, álomszerű mese-illusztrációiban és pompás “Ex Libris”-ei ma már világszerte ismeretesek. A tekintélyes kétnyelvű portugál-angol folyóirat – az “Arte do Ex-Libris” (Vol. XII. No. 8) – ezt írja róla “Vizsgálva Petry könyvjegyeit, a klasszikus rajzolási mód az, amit mi a legjobban szeretünk benne – és ezzel átrohan időkön, nem törődve divattal és folyton változó stílusokkal. Rajzainak valódi értéke azok klasszikus tisztaságában és mindenki által értett esztétikai üzenetében nyilvánul meg.” (José Vicente de Braganca)
Ez a mondanivaló – bár az idegen is megérzi – valójában mégis csak hozzánk, magyarokhoz szól. Mert ami a legjobban megmarkolja az ember szívét ezeknek a szívekbe rajzolt meséknek a szemlélete közben, az nem egyéb, mint Petry Béla mély, ősgyökérhez visszatérő magyarsága, amit szavakba foglalni nem is lehetne. Látni kell ezt a művet, minden egyes érzékeny részletében.
A címlap belső oldalán a művész feleségének, hűséges munkatársának kézzel írott ajánlását olvassuk: “Hitvestársam szíveit bocsájtom útnak, hogy aki látja, ne csak olvassa – de érezze is.” – Szemben ezzel, az első oldalon, a művész önarcképét látjuk. Virágok nélkül, puritán egyszerűséggel: pipára gyújt egy vén magyar, mintha csak ott ülne valahol egy fatönkön, az erdő szélén, napnyugtára várva.
Kilenc szívben kilenc mese s az album végén néhány lapnyi csodálatosan szép Ex Libris. Első a “Tilinkó meséje”, belevésve a szív keretébe: “Belefojtja lelkét tilinkó szavába – Most kell szépen szóljon, mostan, nemsokára – Mint hordóból a bor, úgy ömlik az ének… Csak akinek szól… az ne értené meg?”
Magában a szívben ott látjuk Petry Béla remek illusztrációját: tönkön ülő tilinkós pásztorlegénykét, előtte pillangó-szárnyas, csábító szépségű álom-tündért, kinek szép, de szigorú arcáról leolvassuk a szelíden visszautasító választ. Kettőjük körül ott kacskaringóznak a művész magyar lelkének dúsan szőtt fantázia-virágai s a lap alján ott az angol szöveg azok számára, akik magyarul nem értenek.
A második szívben tündérkék játszadoznak tarnicsvirágos, kismadaras meseerdő mélyén. A cím: “Van-e, van-e tündér?” Alatta az ősszékely nyelvezetű rímes szöveg:
Petry Béla: Szívekbe Vésett Meséi
Üdőfordulásra – szeretetre várva:
Szűvtelen, léttelen, hontalan világba
Szüveket vés a sors sok-sok életfára.
Szüveket rajzolok életünk fájára…
Hát a ti szűvetek vajjon milyen árva?
Források vizénél, ama ősi Honba
Tündérlakta erdőn virágba, bokorba
Jertek, nocsak jertek – míg az üdőm járja
Tündérek, madárkán, kismanók honába,
Eltékozolt magunk mese-világába…”
S megyünk is, megyünk Petry Bélával “eltékozolt magunk mese-világába”. Megkönnyesedik szemünk a szomorú örömtől, hogy – lám – vannak még tündérek ezen a világon, bizony vannak. Ha máshol talán nem is többé, de Petry Béla lelkében ott vannak még mindig: tündérek és prikulicsok, szép székely meseálmok s keze nyomán alakot öltenek, megelevenednek, kilépnek a meséből s fölmelegítik körülöttünk néhány rövid percre azt az üres, elkalmárosodott, Istentől elrugaszkodott, meséket tagadó, semmire se jó, keserűségbe fulladó világot!
English
