Kárpátalja

a pánszláv törekvések középpontjában

írta: PAZUHÁNICS-PÁNCÉLOS MIHÁLY,

a Kárpátaljai Szabadságmozgalom vezetője

(megjelent: Szittyakürt, 1987. január és február havában)

A ruszin nép magva a XIV. század végén települt be Magyarország északkeleti részébe, a mai Kárpátaljára. Eredetileg a Szentpétervártól kb. 200 kilométerre délre elterülő Ilmen-tó mellékén éltek, mely terület akkor a Litván Hercegséghez tartozott. A népet russoknak nevezték, — latinul Rutheni, — ami őslitván nyelven tutajosokat jelent. A vízi élet emlékei, a tutajozás hagyománya a nép között egészen a legújabb időkig fennmaradt s még az elmúlt évtizedekben is tutajokon szállították az Alföldre a Kárpátok erdőségében kitermelt fát.

A ruszin élet Magyarországon Koriatovics Tódor nevével kezdődik. Ezt a podóliai fejedelmet, amiért függetlenségre törekedett, unokabátyja, Vitold litván nagyherceg elfogatta és tömlöcbe vettette (1395). Koriatovics fogságából való kiszabadulása után 1397-ben Magyarországra menekült. Zsigmond magyar király befogadta őt és Munkács várát, valamint környékét adományozta neki s népének, mely Podóliából követte fejedelmét. Koriatovics, amiért népe Magyarországon nemcsak menedéket s új hazát, de földet s a magyarsággal azonos jogokat kapott, hálából Munkácstól északra, a Latorca partján emelkedő Csernek-hegyen a Szent Balil-Rendnek kolostort épített.

A ruszin nép őshazájából, az Ilmen-tó mellékéről a későbbi századok folyamán is kiváltak egyes csoportok s dél felé húzódva először az akkori lengyel Galíciában telepedtek meg, majd a lengyelek üldözése miatt tovább menekültek, át a Kárpátokon, Magyarországba, ahol csatlakoztak a már ott élő ruszinsághoz, így alakult ki a Poprádtól a Tisza felső-folyása mentéig húzódó mai ruszin településterület. A ruszin nép s a már ott élő magyarság között a legteljesebb egyetértés alakult ki s a ruszin nép teljes sorsközösséget vállalt a magyarsággal. Így a magyarság oldalán találjuk őket a nemzeti szabadságharcokban, különösen II. Rákóczi Ferenc felkelésekor, amiért e fejedelemtől a „charissima ét fidelissima natio”, s a „gens fidelissima” elnevezést érdemelték ki. Rákóczi alakja ma is elevenen él a ruszin nép emlékezetében, mondáiban, adomáiban. Amikor 1848-ban Bécs intrikája nyomán Magyarország egyes nemzetiségei a magyarság ellen fordultak, a ruszin nép körében nem talált visszhangra a magyarellenes izgatás; ez a nép a magyarság melletti hűségében akkor sem rendült meg, amikor a Kárpátokat átlépték az orosz csapatok, hogy a császárral szövetségben leverjék a magyar szabadságharcot.

Természetesen a XIX. század nacionalista ébredése a ruszinoknál is bekövetkezett, de ellentétben Magyarország többi nemzetiségével, a ruszin nacionalizmus nem tolódott át hatalompolitikai síkra, hanem megmaradt kulturális téren. E ruszin kultúrnacionalizmusnak legfőbb képviselője Alexander Duhnovits, a ruszin himnusz szerzője (1803—1865). Leghíresebb nemzeti költeménye: „Én ruszin voltam, vagyok és leszek…” Ugyancsak ő írta 1853-ban az első ruszin nyelvtant. Kéziratát Budára küldte Rakovszky Jánosnak, hogy az Egyetemi Nyomdában nyomassa Ki. Rakovszky azonban a kéziratot odaadta az ürömi orosz papnak, Vajtkovszkinak, aki önkényesen átdolgozta azt s orosz nyelvtani csinált belőle. Ez a magyarázata annak, hogy a kibontakozó ruszin irodalom nyelve a: oroszhoz állt legközelebb.

A ruszin nép kulturális életében nagy szerepet játszott a ruszin nyelvű görögkatolikus egyház. A ruszin egyház uniója 1649-ben következett be, s 1660-ban a munkácsi görögkatolikus püspökség megszervezésével vált véglegessé. Eredetileg az egri érsekség alá volt rendelve, majd 1771-ben Mária Terézia közvetlenül az esztergomi hercegprímás alá rendelte. Mária Teréziának ez az intézkedése a legteljesebb függetlenséget biztosította a munkácsi görögkatolikus püspökségnek, amely székhelyét időközben Ungvárra helyezte át, s annak idején a ruszinlakta területek egészét magábafoglalta: 823 tisztán ruszin és 499 vegyes lakosságú községet, 858 plébániával és 690 pappal (Kamil Krofta: Dejiny ceskoslovenské, 508. l.). Ez a görögkatolikus egyház tette lehetővé a ruszin nyelv és kultúra ápolását, az első magasabb ruszin kultúra kialakítását. A görögkatolikus egyház vezető szerepe a ruszin kulturális életben egészen a legújabb időkig megmaradt, mert az 1868. évi magyar népoktatási törvény elismerte az egyházak iskolafenntartási jogát és egyben azt is, hogy maga válassza meg a tanítás nyelvét. Ugyanakkor, amikor a görögkatolikus egyház lehetővé tette a ruszin nyelv és kultúra fenntartását, éppen katolicizmusa s a görögkatolikus papságnak legőszintébb magyarbarát magatartása eleve kizárta, hogy külső, idegen hatalmi befolyások érvényesüljenek a ruszin nép szellem irányításában.

Ezért maradt Magyarországon teljesen visszhang nélkül a galíciai ukrán görögkatolikus egyháznak ukranizáló törekvése s aránylag kevés eredményt tudott felmutatni az első világháború előestjén megindult nagyorosz-pánszláv mozgalom is, mely a görögkatolikus egyház megdöntésével s a pravoszlávia terjesztésével kívánta politikailag előkészíteni a Monarchia szétbontására s a Dunamedence birtokbavételére irányuló tervét. „Bizonyos, hogy ezt az izgatást Oroszország szervezte és pénzelte, s hogy nem fakadt a nép lelkéből s abban alig keltett visszhangot” — írja ezzel kapcsolatban Macartney „Hungary and her successors” c. művében. (201. l.) „Az egymással versengő orosz és ukrán propaganda ellenére a rutén paraszt megmaradt ruténnek, sőt még határozottabban ruténnek. Nem volt rutén nemzeti párt s nem is kívántak ilyent. Az intelligencia és középosztály, amennyiben létezett, egyáltalában nem állt ellen, sőt szívesen élt az alkalommal, hogy megmagyarosodjék”, — írja a továbbiakban Macartney.

A cári orosz imperializmusnak az a törekvése, hogy Kárpátalja területét, s rajta keresztül az egész Dunamedencét birtokba vegye, 1914-15 telének katonai kudarca, majd az 1917-es forradalom következtében meghiúsult. Egy évvel később, 1918 őszén, amikor a Központi Hatalmak katonai veresége nyilvánvalóvá vált, Kárpátalja területére váratlanul új igénylő jelentkezett, a Masaryk és Benes propagandája eredményeként éppen ekkor megszülető Csehszlovákia.

Masaryk, a pánszláv törekvések középeurópai képviselője 1915-ben, az antant-hatalmakhoz intézett emlékiratában még orosz nagyherceget kívánt a cseh trónra ültetni és Kárpátalját bekebelező orosz birodalomtól várta az orosz érdekszférába beilleszkedő cseh állam megszületését. 1918-ban azonban a cári Oroszország összeomlását követően a demokrácia és a népi önrendelkezési elv alapján Masaryk a nyugati hatalmaktól már a középeurópai demokrácia „igazi hordozói”, a csehek részére kérte Kárpátalját is. Valójában a humanista álarc mögött meghúzódó Masaryk számára a cári abszolutizmus, a nyugati demokrácia, vagy az orosz bolsevizmus csak eszközök voltak, melyekkel igazi célját, a szláv népek nagy összefogását, a pánszláv egységet meg lehet valósítani.

„A békekonferencián azért kértük Kárpátalját, kötelezettséget vállalva, hogy autonómiát adunk neki, mert a magyarországi rutének kérdésének akkor csakis ez volt az egyetlen lehetséges megoldása a szláv program és a szláv egység szellemében” — mondja Benes az „Ou vont les Slaves” c. könyvében (190. l.). E megállapításhoz nyomban hozzá is fűzi: „Ami e terület végleges sorsát illeti, ezt attól tesszük függővé, hogy mi történik Kelet-Galíciával, azaz Csehszlovákia csak addig kívánta e területet birtokba venni, míg azt a pánszláv egység legfőbb képviselőjének, Oroszországnak át nem adhatja, amint azt már 1920-ban kívánta megtenni s ahogy ezt 1945-ben meg is cselekedte.” A kommunista forradalom anarchiájába zuhanó Oroszország számára megmenteni a Dunamedence s az Adria felé vezető út szempontjából oly nagy stratégiai jelentőségű Kárpátalját, mindezt a nyugati hatalmak segítségével, a demokrácia nevében s a népek önrendelkezési elve alapján! Ez volt 1918 őszén a cseh államszervezők óhaja.

Masaryk, hogy legalább formálisan eleget tehessen Wilson népi önrendelkezési elvének Smith amerikai szenátor, a General Motors igazgatója közvetítésével megismerkedett Grigorij (György) Zsatkovics kárpátaljai születésű ügyvéddel, a General Motors alkalmazottjával. Masaryknak sikerült Zsatkovicsot rávenni arra, hogy mint Kárpátalja területéről bevándorolt, de már amerikai állampolgár, szervezzen ruténekből egy Rutén Nemzeti Tanácsot s e tanács nevében, mintegy a rutén nép képviseletében, természetesen annak megkérdezése nélkül, kössön vele, illetve a megalapítandó Csehszlovákiával szerződést Kárpátalja területének Csehszlovákiával való egyesítése céljából. Ennek fejében eleve felajánlotta Zsatkovicsnak Kárpátalja kormányzói állását.

Zsatkovics a kárpátaljai tényleges helyzet legcsekélyebb ismerete nélkül vállalkozott a kalandos s fényes jövőt ígérő feladatra. Vezetése alatt 1918. július 23-án összeült Homesteadban (U.S.A.) egy kisebb rutén csoport, s kimondotta, hogy a kárpátaljai rutén lakosság számára vagy a teljes függetlenséget követelik, vagy azt a lehetőséget, hogy egyesüljenek a galíciai és bukovinai szlávsággal, vagy pedig — ha ez utóbbi sem lehetséges, — önkormányzatot kérnek bármelyik ország, így esetlegesen Magyarország keretében is.

1918 októberében aztán Zsatkovics formálisan is megalakította az Amerikai Rutének Nemzeti Tanácsát (Nationa! Council of the American Ruthenes) s október 21-én átnyújtotta Wilson elnöknek a “Homesteadben elfogadott hármas határozatot. Miután Wilsont sógora, Masaryk előzetesen tájékoztatta a küldöttség emlékiratáról, az elnök nyomban figyelmeztette Zsatkovicsot, hogy csupán a harmadik pont jöhet számításba, s ezért ajánlja, hogy a csehekkel haladéktalanul vegye fel a tárgyalást e kérdésben. A tárgyalások október 25-én meg is indultak s Masaryk és Zsatkovics már a következő nap, október 26-án, aláírták a Philadelphiai Egyezményt, melynek értelmében Masaryk kötelezettséget vállalt arra nézve, hogy a kárpátaljai ruténség önkormányzatot kap, ha Csehszlovákiával egyesül s Csehszlovákián belül ez önkormányzati terület határait úgy vonják meg, hogy a rutén nép kívánságát teljes egészében kielégítsék.

E megállapodás alapján november 12-én Scrantonban (U. S. A.) újra összeült az Amerikai Ruténok Nemzeti Tanácsa s határozatilag kimondta a rutén területek egyesülését Csehszlovákiával, azzal a feltétellel, hogy a rutén autonóm állam magába fogja foglalni a részben már elszlovákosodott nyugati területeket is. Kárpátalja rutén népének Masaryk és Zsatkovics tevékenységéről fogalma sem volt, és nem is sejtették, hogy sorsukról máris döntöttek tudtuk nélkül és akaratuk ellenére, mert a rutén nép akarata egészen más volt.

A budapesti őszirózsás forradalmat követően, 1918. november 8-án ugyan Lubovnán, Kárpátalja nyugati zónájában alakult egy Rutén Nemzeti Tanács, mely az önrendelkezési jog alapján szakítani kívánt Magyarországgal, s a Szlovák Nemzeti Tanáccsal kívánt együtthaladni, de már másnap Ungvárt egy újabb Nemzeti Tanács alakult, amely mögé a ruszin nép zöme felsorakozott s ez az ungvári Nemzeti Tanács megbélyegzett minden szeparatista törekvést s lényegében oly önkormányzatot kért Magyarország keretén belül á rutének számára, mint amilyent Horvát-Szlavonország élvezett. A magyar köztársasági

kormányzattal csakhamar meg is indultak a tárgyalások s ezek eredményeképpen 1918. december 24-én a magyar kormány kibocsátotta az 1918. évi X. néptörvényt, mely Kárpátalja önkormányzatát a legteljesebb mértékben biztosította. E szerint Mármaros, Ugocsa, Bereg és Ung megyék ruténlakta járásait egyetlen közigazgatási egységbe: Russka Krajnába fogták össze, mely teljes autonómiát élvez a vallási, nevelési, kulturális kérdésekben, a belső közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban. Közös ügye: a külügy, hadügy, pénzügy, magán- és büntetőjog, közlekedés és gazdasági ügyek. Törvényhozási testületek: a rutén nemzetgyűlés és a magyar országgyűlés. A közigazgatás élén a russka-krajnai miniszter áll, aki mindkét törvényhozó testületnek felelős, míg magában Kárpátalján egy kormányzó székel. Dr. Szabó Oreszt személyében nyomban ki is nevezték az első kormányzót.

Alig telt el azonban két hét, 1919. január 13-án a cseh megszálló erők birtokba vették Ungvárt. Ettől kezdve a rutén önkormányzatra, mely Szabó Oreszt dr. vezetésével megkezdte működését, a legnagyobb nyomást gyakorolták, hogy szakítson Magyarországgal, és Csehszlovákiával fogjon össze. A rutén önkormányzat vezetői azonban következetesen megtagadták a követelést és kitartottak Magyarország mellett. 1919 márciusában megtartották a rutén nemzetgyűlés választását, s a nemzetgyűlés még március folyamán össze is ült. Közbon azonban Budapesten a kommunisták kerültek hatalomra, s amikor a kommunista kormányzat kísérletet tett arra, hogy Morgenstern Henrik és Bálír

(Blau) Géza kárpátaljai származású kommunista agitátorok kiküldésével Kárpátalján is megvesse a lábát, a cseh csapatok átlépték az Ung vonalát, március 31-én másodszor megszállták Ungvárt s Munkács felé nyomulva érintkezésbe kerültek a román csapatokkal, melyek kelet felől vették birtokba Kárpátalja addig meg nem szállt területét. Kárpátalja teljes katonai megszállásával megnyílt a lehetőség a cseh tervek erőszakos keresztülvitelére. A végrehajtás dicsősége a cseh légiót vezénylő francia tábornok, Paris idegenlégiós tábornok nevéhez fűződik, aki 1919 április végén kapta a távirati utasítást Clémenceau francia miniszterelnöktől „Kárpátalját azonnal Csehszlovákiához kell csatolni”.

Clémenceau távirati utasításának előzményei röviden a következők: Zsatkovics 1919 februárjában Párizsba érkezett Beszkiddel, a Lubovnáról Eperjesre költözött magyarellenes Rutén Nemzetközi Tanács vezetőjével együtt, egy valamennyi rutént képviselő főbizottságot szervezett. Benes közbenjárására e főbizottságot csakhamar fogadta az amerikai House ezredes és Tardieu francia delegátus s kettőjük előterjesztésére a békekonferencia legfőbb öttagú tanácsa 1919. március 3-án Kárpátalja kérdésében a csehszlovák megoldás mellett döntött.

Paris tábornok Clémenceau táviratának birtokában magához rendelte Kaminszky volt ungvári ügyvédet (aki egy évet Franciaországban is töltött s francia nyelvtudása miatt Paris legfőbb tanácsadója lett, különben mint orosz kémgyanús 1914—1917 között internálva volt), akinek tanácsára még Beszkid Alexej földbirtokost, az eperjesi Rutén Nemzeti Tanács vezetőjét, és Kávássy Szabolcs volt intézőt (aki 1919 februárjában a Vereckei-szoroson át bevonuló lengyel légió visszaverésében játszott vezető szerepet), bevonva a tanácskozásba, hármasban kijelölték azt a 120 kárpátaljait, akikből Paris tábornok utasítására meg kellett alakítani az új, most már a csehekkel együttműködő Nemzeti Tanácsot. A Tanács ílymódon kijelölt tagjait Paris tábornok utasítására 1919. május 4-én reggelre karhatalmilag előállították az ungvári gimnázium tornatermében, anélkül, hogy az illetők tudták volna, milyen célból kell jelentkezniük. Ezt csak akkor tudták meg, amikor Lichy tanár, a prágai kormány kiküldöttje közölte velük, hogy azért jöttek össze, hogy mint a rutén nép képviselői, kimondják a Csehszlovákiával való „önkéntes” egyesülést. Az elővezetett „képviselők” annyira felháborodtak e bejelentésen, hogy Lichy tanárt az éppen kezük ügyében lévő tárgyakkal — csontokkal, ételmaradékokkal — megdobálták, mire Lichy az ablakon keresztül volt kénytelen menekülni. Erre Paris tábornok ismét karhatalmat véve igénybe, íratta velük alá az „önkéntes” csatlakozást kimondó íveket.

Alig két héttel ez „önkéntes csatlakozás” előtt, Masaryk elnök szívhezszóló felhívásban fordult Kárpátalja népéhez, — melyet a helyi hatóságok falragaszokon tettek cseh nyelven közzé, — s abban többek között ezeket mondta: „A népi önrendelkezés szent joga alapján sorsotok felett magatok fogtok határozni, drága testvéreim. A csehszlovák katonai egységeknek nincs joguk befolyásolni határozatotokat, ellenkezőleg, kötelességük döntésteket tiszteletben tartani.” (Illés Béla: Karpatska Rapsodie, 398, l.). — Íme, így festett a cseh demokráciában Masaryk elnök ünnepélyes ígéretének betartása! Kárpátalja sorsa ezzel beteljesedett, a trianoni, illetve saintgermaini békeszerződések e döntést csak megerősítették.

Csehszlovákia a saintgermaini békeszerződés 10. pontjában kötelezettséget vállalt arra nézve, hogy a békeszerződésben megvont határok közt autonóm ruszin tartományt létesít. A csehszlovák kormány korántsem gondolt a békeszerződésben vállalt kötelezettség lényegének végrehajtására, legfeljebb alaki megoldására törekedett. Így 1920. április 26-án Zsatkovics Grigort, érdemei elismeréséül kinevezte Podkarpadská Russ kormányzójává. Zsatkovics azonban ekkor már világosan látta, hogy mi a csehek igazi szándéka. Kísérletet tett ugyan arra, hogy a cseh kormányt a vele kötött és a békeszerződésben vállalt kötelezettségének betartására bírja, miután azonban ezirányú törekvése kudarcot vallott, 1921. március 13-án tisztségéről lemondott, amit Prága ugyanazon év május 16-án el is fogadott. Zsatkovics most csalódottan visszatért az Egyesült Államokba. Mivel úgy érezte, súlyos felelősség terheli őt a ruszin nép sorsának e kedvezőtlen fordulatáért, Amerikába való visszatérése után önigazolásképpen megírta jelentését s abban az amerikai ruszin közvélemény elé tárta meddő fáradozásait a ruszin önkormányzat biztosítása érdekében.

Az amerikai ruténség igen felháborodott a jelentés tartalmán és az 1922. november 26-án Pittsburgban tartott kongresszuson ezerötszáz kiküldött részvételével megalakították a Ruszin Nemzetvédelmi Tanácsot (Rusin Council of National Defense) az amerikai ruténség egyedüli képviseletére és a hazai ruténség jogainak kivívására. Ugyanazok az amerikai rutének, akik olyan nagy szerepet játszottak Kárpátaljának Csehszlovákiához való csatolásában, most ostromolni kezdték emlékirataikkal a csehszlovák kormányt és a nemzetközi közvéleményt, hogy a ruszin önkormányzatot kikényszerítsék. E harc során 1923-ban emlékirattal fordultak a csehszlovák kormányhoz. Közbelépésüket a csehszlovák kormány azzal utasította el, hogy Kárpátalja önkormányzata Csehszlovákia belügye, s Amerika állampolgárainak nincs joguk Csehszlovákia belügyeibe beavatkozniuk. 1918-ban Masaryk és a cseh megbízottak éppen az ellenkező véleményen voltak. Természetesen, mert akkor hasznos volt elismerniök a kárpát-rutének önrendelkezési jogát, — állapítja meg keserűen a Ruszin Nemzetvédelmi Tanács elnöke Michael Yuhasz Sr. „Wilson’s Principles in Czechoslovak Practice” (Homestead, Pa, 1929. 8.l.) c. könyvében. Az 1925. június 21-én New Yorkban tartott kárpát-rutén kongresszus ismét határozatilag tiltakozott a békeszerződés rendelkezéseinek be nem tartása miatt, s intette a csehszlovák kormányt, hogy ha Kárpátalja önkormányzatát nem adja meg, az amerikai ruténség más utakat és eszközöket fog igénybe venni a rutén nép jogai biztosítására.

1928 szeptemberében a Ruszin Nemzetvédelmi Tanács már nem elegeden meg a csehszlovák kormányhoz intézett tiltakozással, és óvással, hanem közvetlenül a saintgermaini békeszerződést aláíró, hatalmakhoz fordult és felhívta figyelmüket a csehszlovák kormányzat magatartására. Amikor 1928 őszén Csehszlovákia amerikai konzulátusai Csehszlovákia tízéves fennállása alkalmából az amerikai ruténséget is meghívták a hivatalos ünnepségekre, a Ruszin Nemzetvédelmi Tanács 160 ruszin közösség által elfogadott határozati javaslattal fordult Amerika ruszin közületeihez. A határozati javaslat többek között ezt mondja: „Az amerikai rutének tiltakoznak a csehszlovák kormányzat zsarnok és autonómiaellenes politikája miatt és felhatalmazzák a Ruszin Nemzetvédelmi Tanács elnökét Mr. Michael Yuhaszt, hogy a Tanács vezetőivel együttesen tiltakozzék az amerikai rutén nép nevében. Az amerikai rutének úgy érzik, hogy felelősek Kárpátaljának a Csehszlovák Köztársasághoz való csatolásáért,… melynek következménye, hogy a csehszlovák kormányzat most e nép sírját ássa, nyelvét és irodalmát elnemzetleníti és a nép teljes megsemmisítésére tör. Felhatalmazza a Tanácsot, tegyen meg mindent, hogy a kárpát-rutén nép szabadságát, igazságos és jogos határait, valamint önkormányzatot a békeszerződés értelmében mielőbb elnyerje.” (Michael Yuhasz, Sr„ Wilson’s Principles in Czehszlovak Practice, 59.l.)

De nemcsak a Kárpátaljának Csehszlovákiához való csatolásában oly jelentős szerepet játszó amerikai ruténség emelte fel szavát a cseh ígéretek és a békeszerződésben vállalt kötelezettségek be nem tartása miatt, hanem a hazai ruténség szószólói is. Így 1928. augusztus 21-én Kurtyák András a Népszövetséghez intézett beadványában kifejtette, hogy a csehek nemcsak az adott szó szentségét, de a Saint Germain-i szerződés 10. pontját és az alkotmány erre vonatkozó rendelkezéseit is megszegték. A rutén népet területileg kettészakították. Az Ung folyótól nyugatra lakó, mintegy 200 000 főnyi ruténséget a szlovák sovinizmusnak szolgáltatták ki. A tisztviselők 80-90%-a cseh, akik egy szót sem tudnak ruszinul. 40 000 főből álló cseh hivatalnok, csendőrség és rendőrség szállta meg Kárpátalját, hogy minden megmozdulást csírájában elfojtson. Az önző, kapzsi és imperialisztikus cseh politika legklasszikusabb példája a földreform végrehajtása. A szétosztott 260 115 hold földből az őslakosság csak 19 999 holdat kapott. A színmagyar Bátyúban pl. többszáz hold földet juttattak a cseh telepeseknek, míg az őslakosság csak két holdat kapott, — temető céljára.

A kárpátaljai ruténség sérelmei a csehszlovák kormányzat politikájával kapcsolatban az alábbiakban foglalható össze:

1. A cseh kormányzat nem adta meg Kárpátalja népeinek az önkormányzatot, jóllehet erre ígéretet tett a Zsatkoviccsal kötött megállapodásban s kötelezettséget vállalt a saintgermaini békeszerződésben.

2. A cseh kormányzat hasonlóképpen nem rendezte Kárpátalja nyugati határainak kérdését s ezzel eleve kikapcsolt mintegy 200 000 ruszint Kárpátalja önálló életéből.

3. A közigazgatás és rendészet élére a helyben-lakók mellőzésével cseheket állított, cseh tisztviselőkkel és rendőrséggel árasztotta el Kárpátalját s főleg a déli, magyarlakta területeken a helyi lakosság mellőzésével és megkárosításával cseh településeket létesített.

4. Az ukrán és nagyorosz irányzat közt ingadozó iskolapolitikája mellett a csehszlovák kormányzat Kárpátalján egyre nyíltabban elcsehesítő politikát folytatott.

5. A cseh kormányzat gazdaságpolitikájával, Kárpátalja erdőségeinek rablógazdálkodásszerű kiirtásával s többnyire külföldi tőkés csoportoknak való kiszolgáltatásával Kárpátalja népét kizsákmányolta, gazdasági fejlődését súlyosan veszélyeztette.

Amíg az amerikai rutének szervezete, a Ruszin Nemzetvédelmi Tanács irányításával elsősorban az első két sérelem orvoslását szorgalmazta, a hazai ruténség küzdelmeinek homlokterében a három utóbbi sérelem kiküszöbölése állott.

Az alábbiakban röviden ezeket a sérelmeket kívánjuk ismertetni, annál is inkább, mert ez utóbbi sérelmek adják magyarázatát, miért nem volt hajlandó a csehszlovák kormányzat teljesíteni a rutének önkormányzatára vonatkozó kötelezettségét.

Közigazgatási elnyomás. — Amikor Csehszlovákia birtokba vette Kárpátalja területét, egyetlen cseh lakos sem élt. Ennek ellenére 1935-ben a kárpátaljai felsőfokú és középfokú közigazgatás élén a tisztviselők nemzetiségi megoszlása a következő képet mutatta:

Ennek a közigazgatási elnyomásnak következtében a helybeli ruszin és magyar középosztály lassanként teljesen kiszorult a közigazgatásból, nemcsak annak vezetéséből, hanem az alacsonyabb képesítést igénylő állásokból is. Helyüket csehek foglalták el, akiknek szeme előtt csak egyetlen cél lebegett: mielőbb meggazdagodni és megtollasodva visszatérni a cseh és morva anyaországba. Ezek a cseh tisztviselők és egyéb állami alkalmazottak Kárpátalját csak zsákmányterületnek, gyarmatnak tekintették, Kárpátalja népét lenézték, semmibe sem vették. Érthető, hogy csak gyűlöletet keltettek maguk ellen. Ezt a gyűlöletet szította az a körülmény, hogy amíg a rutén és magyar lakosságot a legnagyobb nyomorba döntötték és súlyos adóterhekkel nyomorgatták, a betelepített idegen népelemek számára Kárpátalja székhelyén, Ungváron, egy egészen luxuskivitelű tisztviselőtelepet építettek, természetesen a megvetett és kisemmizett őslakosság adójából. Ungvár Galagó nevű városnegyede ennek a cseh gyarmatosító s magát az őslakosságtól elkülönítő politikájának beszédes bizonyítéka.

A központi cseh kormányzat nemcsak Kárpátalja hivatalait tömte tele cseh gyarmatosokkal, hanem a legtermékenyebb sík vidékeken végrehajtott földbirtokreform során a kiosztott birtokok zömét, a magyarság kisemmizésével, legnagyobb részben cseh telepeseknek adták oda. Így csaknem minden nagyobb magyar község mellett megszületett a cseh telepes kolónia, melynek házait, teljes gazdasági felszerelését s állatállományát az állam bocsátotta a cseh telepesek részére. Így született meg Bátyú mellett Svoboda, Bótrágy mellett Nova-Botrágy, Mezőkaszony mellett Somkosino, stb.

Harc a ruszin öntudat ellen. — Az a körülmény, hogy a rutén lakosság legnagyobb része ellenszenvvel fogadta a cseh „felszabadítókat”, s zömükben hívek maradtak Magyarországhoz, eleve megszabta a cseh kultúrpolitika irányvonalát Kárpátalján. E politika célja az volt, hogy elidegenítse a ruszint a magyartól s a ruszin öntudat helyett ukrán vagy orosz öntudatot állítson és végül nyíltan csehesítsen. E végső céljában azonos, de eszközeiben kapkodó s határozatlan kultúrpolitika szellemi és nyelvi téren végső eredőjében politikai síkon is a legteljesebb zűrzavarra vezetett s a teljes nemzeti felbomlás, belső szétesés csíráját ültette el.

A csehek kezdetben az ukrán irányzatot támogatták, mert Kárpátalját csak ideiglenes birtoknak tekintették s azt az első kínálkozó alkalomkor át akarták adni a nagy orosz birodalomnak. E terv megvalósításának előkészítésére a ruténségnek a Kárpátok északi oldalán élő ukránsághoz való asszimilálása látszott a legalkalmasabbnak.

Amikor azonban 1921 tavaszán a szerbiai görögkeleti pátriárcha a Wrangel-hadsereg romjaival Jugoszláviába érkezett 300 orthodox pap részére Kárpátalját jelölte ki működési területül, a csehszlovák kormány ezt a 300 papot befogadta és Kárpátaljára küldötte, mert úgy vélte, hogy a pravoszláv egyház ottani megerősítésével sikerülni fog a magyarbarát görögkatolikus egyház befolyását csökkenteni s a ruténség között vallási téren is szakadást előidézni. A cseh kormányzat várakozásában nem is csalódott. Az orthodox papság meg akarta hálálni a cseh kormányzat vendéglátását s az orthodoxia minden gyűlölködésével megkezdte harcát a görögkatolicizmus ellen. Harcában mindenkor maga mellett találta az állam hivatalos gépezetének segítségét és sorra elvették a görögkatolikusok templomait, iskoláit és még a Koriatovics Tódor által épített híres csermekhegyi bazilita kolostort is. Amikor évekkel később a görögkatolikus egyháznak sikerült elvett templomait és iskoláit bírósági úton részben visszaszereznie, akkor a pravoszlávok állami segélyt kaptak, hogy felépíthessék a maguk külön templomait. Nem egy helyen az állami hatóságok a legnagyobb nyomást gyakorolták a lakosságra a pravoszlávia érdekében és anyagi kedvezményekkel tették csábítóvá az áttérést. A cseh hivatalos kormányzat által messzemenően támogatott pravoszlávizálásnak eredménye a ruszinság vallási téren bekövetkezett kettéválása lett. Amíg 1910-ben Kárpátalja területén 386 812 görögkatolikus mellett csak 577 pravoszláv élt, addig 1930-ban a görögkatolikusok száma 359 166 főre csökkent, viszont a pravoszlávoké 112 034-re emelkedett. A cseh kultúrpolitika jóvoltából Kelet tehát vallási téren már a harmincas években átlépte a Kárpátok vonalát.

Már-már úgy látszott, hogy a nagyorosz irányzat teljes diadalt arat Kárpátalján, amikor 1924-ben egy újabb emigráció jelentkezett Csehszlovákiában: a lengyelekkel szemben harcukat vesztett keletgalíciai ukránoké. Lévén a cseh-lengyel politikai viszony nem a legbarátságosabb, a cseh kormányzat ezeket a jövevényeket is keblére ölelte s már csak a lengyelek bosszantása céljából is ez ukrán emigráció jelentékeny hányadát Kárpátaljára küldötte, hogy az ukrán irredentával onnan idegesítsék a lengyeleket. A Kárpátalján megjelenő ukrán tanárok, tanítók, papok s közigazgatási emberek természetesen a ruténség ukránosítását is programjukba vették, hogy Kárpátalját tegyék meg a felszabadítandó Ukrajna Piemontjává. Szembefordultak tehát a régi hagyományaihoz, sajátos népi egyéniségéhez ragaszkodó rutén irányzattal épp úgy, mint a pravoszlávián át egyre teret nyerő nagyorosz irányzattal is. Propaganda tevékenységük főeszköze a Prosvita elnevezésű kultúrszövetség volt, mely a legélesebb harcban állott az orosz beállítottságú Dóm Duhnovicsaval. Ez az ukrán—orosz kultúrharc kapóra jött a cseheknek, mert elterelte a figyelmet a legfőbb politikai kérdésről, Kárpátalja önkormányzatáról, Kárpátalja nyugati határainak végleges megállapításáról s ugyanakkor a ruténség erőit felmorzsolta s a ruténeket most már nemcsak vallási, hanem kulturális, nemzeti és politikai téren is egymással szembeállította.

Amikor a harmincas évek elején az általános külpolitikai helyzet alakulása a cseh kormányzatot arra késztette, hogy közeledést keressen a lengyel kormány felé, e közeledés egyik feltétele az immár túl hangos ukrán propagandatevékenység mérséklése, illetőleg teljes félreállítása volt. Ekkor merült fel egyes cseh vezető körök előtt annak a lehetősége, hogy talán az orosz s ukrán irányzattal szemben ismét a régi, helyi hagyományokra támaszkodó rutén irányzatot kellene felerősíteni annyival is inkább, mert az új nemzedéknek már nincs meg a közvetlen magyar kapcsolata s így a magyarbarát irányzat újjáéledésétől kevésbé kell tartani, sőt talán annak lehetősége is adva volna, hogy e rutén elemeket cseh vizekre lehessen átvezetni. Ettől kezdve tehát a cseh hivatalos kultúrpolitika igyekezett az orosz, ukrán irányzat ellensúlyozására a cseh iskolák számát növelni, mégpedig jóval nagyobb mértékben, mint azt a cseh telepeseknek Kárpátaljára való beáramlása esetleg indokolhatta volna.

Amíg a csehek 1920-21-ben 4 óvodával, 22 elemi iskolával és l polgári iskolával rendelkeztek Kárpátalján, 1931-32-ben a cseh tannyelvű iskolák száma így alakult: 43 óvoda, 158 elemi iskola, 14 polgári iskola, valamint 3 gimnáziumi és 1 tanítóképzői párhuzamos cseh tagozat. Bár a cseh telepesek Kárpátalja összlakosságának alig 5%-át alkották, jóval több iskolával rendelkeztek, mint a magyarok, vagy maguk a rutének. 1931-32-ben például minden 212 cseh lakosra jutott egy cseh tanításnyelvű elemi iskola, ugyanakkor csak 945 magyarra, illetve csak 998 ruténra jutott egy-egy saját anyanyelvű elemi iskola. Ugyanezen évben a polgári iskolákban 61 cseh tannyelvű osztály állott a 448 cseh anyanyelvű tanuló rendelkezésére. A cél tehát világos: bármily kevés is a cseh tanuló, megnyitják a cseh iskolát, hogy aztán különböző kedvezményekkel vagy olykor erőszakkal is, megtöltsék nem cseh nyelvű tanulókkal, és azokat elcsehesítsék. Ezt kifelé azzal is indokolták, hogy nincs elég képesített ruszin tanító, — bár ugyanakkor a cseh tanítók képesítése is egészen alacsony volt, gyakran egyszerű zenészek töltötték be ezt a hivatást.

A csehek gazdaságpolitikáját Kárpátalján a legteljesebb rablógazdálkodás jellemezte. A terület legnagyobb természeti kincsének, a Kárpátok erdőségeinek kitermelésére a francia tőkeérdekeltségű Latoricának adott negyven évre szóló engedélyt, a kártérítés nélkül kisajátított s állami kezelésbe vett egykori Schönborn—Buchheim erdőbirtoknak bérbeadásával. Természetesen a Latorica csak irtotta az erdőt, de nem gondoskodott a kiirtott területek beerdősítéséről. Így a Kárpátok letarolt hegyoldalait a teljes elkarsztosodás veszélye fenyegette. (A Szovjetunió jelenleg ugyanezt a gazdaságpolitikát folytatja.)

Kárpátalja 1 265 301 hektár kiterjedésű összterületéből csupán 220 203 hektár a szántóföld, de zömében az is gyenge minőségű, így Kárpátalja mezőgazdasága mindenképpen rászorult volna, hogy hozamát állami támogatással növeljék. Ezzel szemben az történt, hogy amíg a mezőgazdaságilag jóval fejlettebb s gazdagabb cseh-morva tartományok az 1928-as állami költségvetés keretében egy milliárd cseh korona támogatást kaptak mezőgazdaságuk fejlesztésére, addig a területileg csak ötször kisebb Kárpátalja 150-szer kevesebbet kapott ugyanerre a célra, azaz mindössze 3.8 millió cseh koronát. (Mikhael Yuhasz, Wilson’s Principles, 49. és 55. l.)

Földjének szegénysége miatt a hegyvidéki ruszin megélhetésének egyik főforrása a Magyar Alföldön végzett mezőgazdasági idénymunka volt, elsősorban az aratási munka, amely a ruszin családok téli eleségszükségletét teljes egészében természetben fedezte. A trianoni határok megvonása után a cseh kormányzat meggátolta Kárpátalja ruszin lakosságát abban, hogy a magyarországi idénymunkában résztvegyen, de ugyanakkor nem gondoskodott arról, hogy a lakosság megélhetését más munkalehetőségek nyitásával biztosítsa, így a hegyvidéki lakosság a legnagyobb nyomorba süllyedt, valósággal éhezett, s a gyenge táplálkozás miatt a legkülönbözőbb betegségek pusztították soraikat. 1932-ben a Népszövetséghez beérkezett panaszok kivizsgálására nemzetközi bizottság érkezett Kárpátaljára. Ez a bizottság jelentésében megállapította, hogy Kárpátalja népe valóban a legnagyobb nyomorban van és a kárpátaljai éhínség semmivel sem különb az Indiát és Kínát időnként pusztító éhínségektől. Macartney a már említett könyvében, a kárpátaljai gazdasági helyzettel foglalkozó fejezetben megállapítja, hogy Kárpátalja népének életszínvonala az 1918-at megelőző idők életszínvonalánál jóval alacsonyabbra süllyedt. Ezt a csökkenést és elszegényedést csak részben lehet az egész középeurópai térséget sújtó gazdasági válsággal magyarázni, mert Kárpátalja ínsége több mint időszakos jelenség. Az idézett könyv szerzője szerint Kárpátalja gazdasági helyzetében gyökeres változás addig nem várható, amíg az 1918-ban húzott mesterséges politikai határok fennállnak és a cseh kormányzat e vidék gazdasági helyzetét aláásó külkereskedelmi politikát folytat. (Macartney, Hungary and her Successors 237 s köv. l.)

A trianoni békével Magyarország testéről leszakított Kárpátalja területe korántsem korlátozódott az Észak-Keleti-Kárpátok déli lejtőin lévő ruszin többségű területekre, hanem azoktól délre, egészen a Tisza folyóig, egy széles, csaknem teljes egészében színmagyar vagy magyar többségű földsávot is magába foglalt. E magyarlakta alföldi sávnak Csehszlovákiához, illetve Kárpátaljához való csatolását stratégiai okokkal indokolták. E 20-50 kilométer széles magyar sáv nélkül Csehszlovákiának nem lett volna közvetlen vasúti összeköttetése sem Kárpátaljára, sem Románia felé, azaz nem lett volna teljes a Magyarország köré vont katonai és gazdasági gyűrű. E kettős — katonai és gazdasági — gyűrű nyomásával kívánták Magyarországot arra kényszeríteni, hogy mondjon le a trianoni béke igazságtalanságainak jóvátételére irányuló törekvéseiről, vagy ha ezt nem tudják elérni, legalább állandóan sakkban tarthassák Magyarországot. Kárpátalja tehát nélkülözhetetlen láncszeme volt a trianoni zsákmány minden áron való fenntartását szorgalmazó, s végeredményben az egész középeurópai térséget a legnagyobb katasztrófába sodró kisantant politikának. Másrészt a kibővített Kárpátalja előkészített hídfőállás volt minden pánszláv imperialista törekvés számára. A szovjet-orosz imperializmus e térségen először a harmincas évek derekán vetette meg lábát, amikor a cseh—szovjet katonai szövetség keretében a Szovjet repülőtámaszpontokat kapott Kárpátalja területén. A szovjet repülőerő Kárpátalja területéről nemcsak a Duna-medence s Közép-Európa biztonságát veszélyeztette, de egyben súlyos fenyegetést jelentett Nyugat-Európa szövetségese, Lengyelország felé is. Háborús bonyodalom esetén ugyanis a szovjet haderőnek feltétlenül Lengyelországon át kellett volna biztosítani a közvetlen kapcsolatot ezen előretolt támaszpontjával, mert a románok által sietve kiépített vasútvonal, mely a Radnai-havasokon át vezetett, minden bizonnyal nem lett volna elegendő nagyobb orosz csapatok felvonultatására. Tehát e déli sáv megszerzése végett kellett a népi önrendelkezési elv arculcsapásával több mint 150 000 magyart Csehszlovákiába kényszeríteni, annak ellenére, hogy ezek zöme egységes tömbben közvetlenül a magyar határ mentén, a magyar települési területtel összefüggően helyezkedett el.

Amikor 1938 őszén a szudétanémet kérdés kapcsán Csehszlovákia alapjaiban rendült meg, a szlovákokkal együtt Kárpátalja ruténjei is elérkezettnek vélték az időt, hogy a cseh gyámkodást magukról lerázzák s a maguk lábára álljanak. Prága most minden engedményre kész volt, hogy a széthullás állapotában lévő csehszlovák államot megmentse. Így hozzájárulását adta az orosz és ukrán irányzatú rutén pártok azon közös döntéséhez, hogy az autonóm kárpátaljai kormányzat élére Bródy Andrást, a rutén földművespárt elnökét állítsa (1938. október 8.). Amikor azonban kiderült, hogy Bródy András az autonóm kormányzat egyik legelső feladatának annak eldöntését tartja, hogy Kárpátalja népe maga döntsön sorsáról, jövendő hovatartozásáról és előkészületet tett népszavazásra, Prága az ukrán irányzatokkal egyetértésben Bródy Andrást október 26-án tisztségétől felmentette és a következő nap, október 27-én hazaárulás vádjával letartóztatta, majd a prágai Pankrácz-börtönbe záratta.

Prága ekkor az ukrán irányzat vezetőjét, Volosin Ágoston címzetes kanonokot nevezte ki Kárpátalja miniszterelnökévé. Volosin a felfegyverzett ukránok, a cseh csendőrök és a katonaság segítségével Kárpátalján minden szabad akaratmegnyilvánulást elfojtott és galíciai mintára ukrán lövészgárdát (Szics-gárda) szervezett. Ukránokra bízta a legfontosabb hivatalok vezetését, az ukránt tette meg Kárpátalja hivatalos nyelvévé. Megalakította az Ukrán Nemzeti Tanácsot és kimondta, hogy Kárpátalja lakosai „ukránok”, egyidejűleg Kárpátalja elnevezését „Kárpát Ukrajnára” változtatta. Az orosz és magyar nyelvű lapokat betiltotta, a magyar és rutén kultúregyesületek működését megszüntette, s a politikai pártokat feloszlatta. A Szics-gárdának viszont szabad kezet adott, mely a magukat nem ukránoknak tekintő ruténeket, valamint a magyarokat — akárcsak az orosz NKVD — éjszakák idején az ágyból ráncigálta ki s hurcolta el oda, ahonnan többé soha vissza nem tértek.

A szudéta kérdésben döntést hozó müncheni négyhatalmi értekezlet (1938. szeptember 28.) Csehszlovákia közel egy milliónyi magyar kisebbsége sorsának rendezésére a csehszlovák kormányt a magyar kormánnyal való közvetlen tárgyalásra utasította. Egyben kilátásba helyezte, hogy amennyiben a tárgyalások nem vezetnének eredményre, úgy a kérdésben is maga a konferencia dönt. A magyar—csehszlovák tárgyalások Komáromban természetesen nem vezettek eredményre, ezért Magyarország a nagyhatalmak döntését kérte. Négy héttel a müncheni konferencia után azonban az angol és francia közvélemény nyomása következtében az angol és francia kormány már nem vállalkozott ez újabb döntőbírói szerepre s a döntés jogát átengedte a térségben elsősorban érdekelt két nagyhatalomnak, Németországnak és Olaszországnak. Így ült össze Bécsben 1938. november 2-án Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter, hogy a magyar—csehszlovák területi vitában meghozza döntését. E bécsi döntés visszacsatolta Magyarországhoz a magyar többségű területeket, így Kárpátalján az Ungvár—Munkács—Beregszász vonaltól délre eső színmagyar vidéket.

A Volosin-kormány Ungvár kiürítése után Husztra tette át székhelyét. Lázas sietséggel elkészítette az új „állam” alkotmányát, melyet 1938. november 22-én a prágai parlament elfogadott. Ezen alkotmány értelmében Kárpát-Ukrajna a cseh és szlovák szövetséges köztársaságnak az előbbiekkel egyenjogú tagja. Valamennyi szövetséges államnak közös az elnöke, közös a külügye, pénzügye és hadügye.

Természetesen a csehek még ekkor is csak papíron óhajtották megadni Kárpátalja részére ezeket az engedményeket. Volosin tiltakozása ellenére Prchala tábornokot, a Kárpátalján állomásozó csehszlovák haderő vezénylő tábornokát nevezték ki Kárpát-Ukrajna belügyminiszterévé, s az ő kezében összpontosítottak a végrehajtó hatalmat. Hogy Prága mennyire nem adta fel a maga imperialista törekvéseit, arra jellemző, hogy 1939. január 6-án Prchala tábornok csapatai megrohanták Munkácsot, hogy azt önkényesen birtokba vegyék. Ez a vállalkozás azonban nem sikerült, mert Munkács lakossága fegyvert ragadott, és még a magyar katonai erő megérkezése előtt visszaverte a támadókat.

Ugyanekkor a Szics-gárda is egyre inkább vérszemet kapott, mert maga mögött érezte a Német Birodalom rokonszenvét, anyagi és fegyveres támogatását. E német támogatás hátterében a német politika kettős célját kell keresnünk: a kárpátaljai ukrán irányzat megerősítésével útját vágni annak a politikai elgondolásnak, amely Olaszország vezetésével Németország keleti határán egy katolikus blokkot kívánt teremteni, hogy így határt szabjon a nemzetiszocialista Harmadik Birodalom további keleti terjeszkedésének, s e politikai elgondolás keretében a magyar—lengyel közös határ mielőbbi megvalósítását szorgalmazta. Másrészt a német külpolitikai vezetés Kárpátalját támaszpontul kívánta felhasználni Nagy-Ukrajna megteremtésére irányuló törekvéseiben, melyek érdekében a bécsi Donausenderben propaganda központot rendeztek be. Természetesen a németek nem az ukrán függetlenségért harcoltak, hanem Hitler „Mein Kampf” c. munkája szerint Ukrajna német gazdasági életbe való beágyazására törekedtek.

A német törekvések magyarázzák meg, miért tiltakozott a német kormány a magyar kormánynál amiatt, hogy Magyarország Kárpátalja területének birtokbavételével megteremti-e a közvetlen magyar—lengyel határt, s a külső összeköttetésektől teljesen elvágott, gazdaságilag életképtelen hegyvidéket magához csatolja. Amikor azonban az 1939 márciusi események következtében Csehszlovákia végérvényesen alkotó elemeire bomlott szét s Volosin a német támogatásban bízva kikiáltotta Kárpát-Ukrajna függetlenségét, a magyar kormány gyors elhatározással cselekedett s kétnapos katonai művelettel, a Szics-gárda szórványos ellenállása mellett birtokbavette Kárpátalját. A magyar kormányt elhatározásában nemcsak a magyarság gazdasági, stratégiai és külpolitikai érdekei vezették, hanem az a törekvés is, hogy végre megszabadítsa Kárpátalja rutén népét a külső támogatással reákényszerített törpe kisebbséget alkotó idegen — ukrán — irányzat terroruralmától, s visszavezesse a rutén népet és a kárpáti hegyvidék e keleti szakaszát a Dunamedence természetes gazdasági egységébe. Ezzel a lépéssel a magyar kormány biztosította Kárpátalja megélhetését, gazdasági fejlődését, a rutén nép szabad belső életét, a rutén kultúra szabad

ápolását és fejlődését az ősi magyar politikai hagyományok szellemében, a rutén önkormányzat keretében, miként abban a magyar kormányzat és a rutén nép hivatott képviselői 1918 őszén meg is állapodtak. Amikor így a magyar kormányzat nyomban orvosolni kívánta a rutén nép két évtizedes sérelmét s egyúttal az Ung folyótól nyugatra eső rutén népiségű területet is fel akarta szabadítani, az Ungtól nyugatra előnyomuló magyar honvédség a magát megalakulása pillanatában német védnökség alá helyező Szlovákia katonai ellenállásába ütközött s az előnyomulást a német kormány követelésére be is kellett szüntetni. Ennek oka az, hogy a németek feltétlenül biztosítani akarták maguknak a Lengyelország elleni háborúban a német hadsereg felvonulását a Homonnán keresztül vezető kettős vágányú vasútvonalon, mert a magyar kormány még a kieli tárgyalások alkalmával tudtára adta a német politikai vezetésnek, hogy Magyarország nem hajlandó a német hadsereg Lengyelország elleni felvonulását magyar területen biztosítani.

„Az 1944 nyaráig tartó magyar uralom túl rövid volt ahhoz, hogy Kárpátalja gazdasági fellendítésére és különleges politikai jellegének kidomborítására irányuló magyar kormányzati erőfeszítések a kívánt eredményt megvalósíthatták volna. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy az 1939—1944 közötti időszak magyar kormányai az egyre súlyosabbá váló háborús nehézségek ellenére tervszerű, messzemenő és több millió dolláros anyagi áldozattal igyekeztek Kárpátalját leromlott gazdasági helyzetéből kiemelni. Ezzel párhuzamosan oly jogokat biztosítottak a ruszin lakosság részére, amelyek népi mivoltuk szabad kiélését, sajátos kultúrájuk akadálytalan kifejlesztését, valamint nyelvüknek a közigazgatásban való egyenjogú használatát lehetővé tették.” (Idézet a Kárpátaljai Magyarok Szövetségének programjából, 1952.)

Amikor 1944 áprilisában a hadiesemények alakulása következtében a hadszíntér elérte a Kárpátok természetes vonalát, miként már az első világháborúban s az ezeréves magyar történelem során már annyiszor, ismét bebizonyosodott Kárpátalja stratégiai jelentősége a Dunamedence védelme szempontjából. A Kárpátok gerincére támaszkodó védelemben a vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredes parancsnoksága alatt álló, aránylag kicsiny magyar erők teljes mértékben helytállottak s az orosz haderő frontális támadását egészen 1944 végéig elhárították. A magyar hadvezetés a Kárpátokat eredményesen megvédő I. magyar hadsereget csak akkor volt kénytelen kivonni védelmi állásaiból, amikor a románok az egész középeurópai térségre nézve végzetes következményekkel járó átállása nyomán az orosz páncélos erők számára megnyílt az út a magyar síkság felé s Temesvár térségéből északra előretörve a Kárpátokat védő erőket teljes bekerítéssel fenyegették. (Generaloberst Vitéz Franz Farkas von Kisbarnak: Kaempfe um den Tatern-Pass, 1953.)

A   Kárpátokat  védő  magyar  hadsereg visszavonulásával  beteljesedett Kárpátalja sorsa. Mert Kárpátaljára nemcsak az orosz megszállás minden pokla — a szabad rablás, a férfi lakosság elhurcolása, a nők meggyalázása — várt, hanem a Szovjetunióba való bekebelezése is. És ez a bekebelezés nem a Szovjetunió egyoldalú intézkedésével, hanem az „újjászülető” csehszlovák állam, politikai vezetésének legteljesebb együttműködésével következett be. Benes, a csehszlovák  kormány és a csehszlovák parlament adta át e területet, a Dunamedence keleti kapuját Moszkvának, s nem Moszkva nyomására, mint azt ma a csehszlovák emigráció állítja, hanem önkéntesen s a csehek által követett pánszláv politika hagyományainak szellemében a legnagyobb készséggel. Mert Benes Kárpátaljáról már 1943-ban lemondott a Szovjetunió javára, amikor nyugati szövetségeseit, pártfogását s velük együtt a nyugati demokráciát is cserbenhagyva Moszkvába repült, hogy Csehszlovákia második „felszabadítását” Moszkva  segítségével  biztosítsa. Benest senki sem   kényszerítette Moszkvába, önként ment ő oda s önként fogadta el azokat a feltételeket is, amelyeket Moszkva megszabott Csehszlovákia felszabadítása, s állami létének elismerése ellenében. Benes nem Moszkva parancsának engedett, amikor Kárpátaljáról lemondott, hanem régi programját valósította meg, miként azt „Ou vont les Slaves” c. könyvében minden kendőzés nélkül meg is mondja (1947). Benes ott azt írja, hogy ő és társai a párizsi békekonferencián (1919— 1920) is csak azért követelték Kárpátalja területét, hogy azt az időlegesen kiesett orosz hatalom számára átmentsék. Amikor a Szovjet először tett kísérletet arra, hogy fegyveresen rohanja le Európát (1920), s a vörös hadsereg már Varsót fenyegette, Masaryk Tamás, Csehszlovákia köztársasági elnöke fogadta Gillersont, a Vöröskereszt szovjet kiküldöttjét. S mint Kramár lapja, a Národny Listy 1924. július 11-i számában közölte, a köztársasági elnök többek között azt a kijelentést tette: „Én a kárpátaljai ruszinokat, mint csehszlovák és szovjetorosz letétet fogom fel, s mi csehek a ruszinokat az első adandó alkalommal odaadjuk Szovjetoroszországnak. Ezt magának, Uram, hivatalosan kijelentem köztársasági elnöki minőségemben. Felhatalmazom önt, hogy erről jelentést tegyen kormányának Moszkvába.” Joggal jegyezte meg tehát Benes a már említett könyvében, hogy Kárpátalja kérdésében Masaryk teljesen egyetértett politikájával. Ezt a politikát szolgálta a pravoszláv egyház terjeszkedésének előmozdítása, a nagyorosz és ukrán irányzatoknak a rutén lakosságra való rákényszerítése. S ennek a politikának egyik állomását jelentette a csehszlovák—szovjet kölcsönös védelmi szövetség keretében a kárpátaljai repülőtámaszpontoknak a Szovjet számára való átengedése. S 1945 tavaszán a prágai parlament minden szovjet nyomástól mentesen, Benes híveinek és a polgári pártok képviselőinek ujjongása közepette hatalmazta fel a csehszlovák kormányt, hogy Benes ígéretét valóra váltsák. Így jött létre a Szovjetunió és Csehszlovákia között az egyezmény, amelyben Csehszlovákia hivatalosan is lemondott a Szovjetunió javára Kárpátaljáról, s tette ezt a nyugati hatalmak megkérdezése nélkül, be sem várva a béketárgyalásokat.

A formai dolgokra kényes Szovjetunió e szerződésre való utalással, valamint a szovjet módszerekkel megejtett választások után összeült kárpátaljai népképviselet önkéntes csatlakozását kimondó határozatra való hivatkozással mondta ki 1945. június 29-én Kárpátaljának a Szovjetunióba való bekebelezését. A bekebelezés az Ukrán Tanácsköztársaságba történt, mint annak egyik helyi önkormányzattal rendelkező tartománya.

A szovjet hatóságok a bekebelezés után azonnal elrendelték a számukra megbízhatatlan rutén és magyar tömegeknek a Szovjetunióba való internálását, s helyükre a Szovjetunióból telepítettek be ukránokat. Az orosz—ukrán tömegek betelepítése oly méreteket öltött, hogy ennek során Munkács és Ungvár lakossága a második világháború 30 000-es létszámról 200 000-re szökött fel. A Kárpátalját megszálló szovjetorosz haderő alig hogy odaérkezett, minden 15— 50 év közti férfit halálbüntetés terhe alatt jelentkezésre szólított fel. A falragaszokon ideiglenes munkaszolgálatról volt szó, de csakhamar kiderült, hogy a jelentkezetteket a Szovjetunióba szállítják kényszermunkára. Egyaránt vitték a magyarokat és a ruténeket. Az első nagy gyűjtőtábort Szolyván (Svalvava) állították fel s ezen a táboron keresztül 73 000 férfit hurcoltak ki a Szovjetunióba. Az elhurcoltak pusztulása már a gyűjtőtáborban megkezdődött. A rendkívül gyenge táplálkozás következtében járványos betegségek léptek fel, főleg vérhas, mely megtizedelte soraikat. Naponta átlag negyven halottjuk volt. A volóci viadukt javítási munkálataihoz kivezényelt 600 főből két hét múlva csak 396 ember tért vissza. A többi elpusztult éhség, betegség és fagyás következtében. Az oroszok az emberekről lehúzták a cipőt, s mezítláb dolgoztatták őket a hóban. Szolyváról a behívottak gyalogmenetben indultak a hóborította, fagyos Kárpátokon át Sanok, Stráy-Zombor és Novy-Zámbor galíciai gyűjtőtáborok felé. Sanokban tífusz, paratífusz és vérhas következtében naponta átlag ismét 100 halott volt. E gyűjtőtáborokból aztán zárt vagonokban, egy-egy vagonban közel 100 embert összezsúfolva, szállították az elhurcoltakat Szibéria különböző fogolytáboraiba. Néha napokig még a nyers krumplit sem kapták meg, sem egy korty vizet nem ihattak. Megérkezésükkor az esetleg még megmaradt használhatóbb ruhadarabjaikat is elvették és rongyokat adtak helyette. Tisztálkodási lehetőség hiányában a foglyok is csakhamar eltetvesedtek, ami újabb betegségeket vont maga után. Jellemző az orosz fogolytáborokban uralkodó állapotokra a következő eset: 1945 augusztus havában a tifliszi 9. számú táborban Gábor Ferenc nagydobronyi lakos meghalt. Hulláját autóra tették s a szomszédos német fogolytáborba szállították át. Ott feldarabolták, és szappant főztek belőle. Az esetet Strauss Jenő várpalánkai (Munkács mellett) lakos jelentette, aki mint egészségügyi beosztott segédkezett az átszállításnál.

Kárpátalja elhurcoltjainak keserves sorsában e sorok írója is osztozott. Ennek során alkalma volt közelebbről megismerni Kárpátalja népének minden rétegét, annak érzés- és gondolatvilágát. Néhány bizalmasával Kárpátalja jövendőjéről beszélgetve, az idősebb és fiatalabb nemzedék egyaránt, akár tudtak magyarul, akár nem, Magyarország mellett nyilatkoztak meg, mert alkalmuk volt megismerni a cseh „demokráciát”, Volosin diktatúráját s a szovjet „paradicsom” minden „áldását”. Így e sorok írójában már akkor kialakult elhatározása, hogy ha mégegyszer alkalma nyílik, életét Kárpátalja felszabadítására és Magyarországgal való unió kivívására fogja szentelni. 1945. december 20-án a tábort körülvevő szögesdrót átvágásával sikerült a táborból megszöknie s az orosz nyelv tökéletes ismeretében szerencsésen visszatért Kárpátaljára. Itt éppen ekkor (1946. február 10.) tartották a Szovjetunió általános választását s így sikerült ebbe is betekintenie. Kettős választási lista futott. Az egyik élén Ruszin Vászil volt partizánvezér állott, a másik élén pedig Turjánicza István. Utóbbi mint csirketolvaj kezdte, majd mint útonálló folytatta pályafutását. A cseh rendőrség körözése elől a Szovjetunióba szökött, ott elvégezte a kievi újságíró- és propaganda tanfolyamot, s mint az Oroszországban felállított cseh légió hadnagya tért vissza Kárpátaljára, ahol utóbb az önkormányzat vezetője lett. A szavazók zöme mindkét listavezetőt kihúzta s helyükbe 60%-ban Magyarországot írta. Kb. 30% Csehszlovákiára szavazott, úgy, hogy alig maradt néhány szavazat a hivatalos listajelöltekre. A kommunista párt helyi lapja másnap mégis 98%-os győzelemről számolt be!

Tekintettel arra, hogy lehetetlen volt Kárpátalján maradnia, e sorok írója 1946 február végén Magyarországra szökött, s onnan az év július 31 -én Ausztriába menekült.

A Szabad Kárpátaljai Ruténia Tanácsa. Amikor 1950-ben a Benes nyomdokaiba lépő és a cseh imperializmus helyreállításáért küzdő cseh politikai csoportok újra rávetették szemüket Kárpátaljára, régi ügynöküket, az 1919-es kommunizmus idején vezető szerepet játszó Handelsmann Manó — Havas Emilt, a csehek által pénzelt ungvári Új Közlöny volt szerkesztőjét és tulajdonosát mozgósították. A csehek megbízásából Havas Emil tehát 1950 novemberében felkereste Frederic M. Dolbearet, a Free Europe akkori ügyvezető alelnökét, hogy felhívja figyelmét Kárpátalja már-már feledésbe merülő problémájára. E beszélgetés eredményeképpen pár hónappal később a Free Europe támogatásával a kanadai Hamiltonban megalakult a Szabad Kárpátaljai Ruténia Tanácsa (Council for Free Sub-Carpathian Ruthenia), melynek elnökévé Fedinec Lászlót, a Podkarpatski Bank volt igazgatóját, alelnökévé pedig dr. Klima Emilt választották meg. Ez utóbbi nem is ruszin, hanem Kárpátaljára betelepített egykori cseh közigazgatási tisztviselő. E Tanács legelső feladata az volt, hogy kimondja a cseh emigrációval való együttműködést, ‘s elkötelezze magát Csehszlovákia helyreállítása mellett.

Ezután gondosan megfogalmazott emlékiratot juttattak a Free Europe vezetősége elé, melyben programjukat vázolták s kérelmeiket előterjesztették. A kérelmek élére nagy ravaszul a görögkatolikus istentiszteletnek a Free Europe rádióján át Kárpátalja felé sugárzását állították, — természetesen a cseh adás keretén belül, hogy az amerikai ruszin közvélemény kialakításában oly fontos szerepet játszó pittsburghi görögkatolikus egyház jóindulatú támogatását eleve biztosítsák a maguk számára. Sajnálatos tényként kell megállapítanunk, hogy a görögkatolikus egyház vezetői nem ismerték fel az átlátszó politikai sakkhúzást, s Iváncsó püspökkel az élen, a legnagyobb készséggel ajánlották fel közreműködésüket. Iváncsó Dániel püspök nyomban ki is jelölte dr. Sereghi Bazilt, a pittsburghi szeminárium tanárát, aki történetesen Budapesten végezte a teológiát és már akkor közismert volt magyarellenes beállítottságáról, e kérdés előadójává. Iváncsó püspök e magatartása annál inkább sajnálatos, mert egyházi vezetése alá nemcsak a ruszin görögkatolikus egyházközségek tartoznak, hanem magyar görögkatolikus egyházközségek is. Így végeredményben a részben magyar hívők által fenntartott intézmény a csehek magyarellenes politikájának szolgálatába állott. Tette ezt azoknak a cseheknek a kedvéért, akik egyik francia nyelvű kiadványukban kérkedve dicsekedtek el, hogy rövid tízéves független cseh állami lét után az 1918-ban csak alig néhány ezreléket kitevő felekezetnélküliek számát 5% fölé sikerült emelniök, s akik olyan döntő szerepet játszottak a kárpátaljai görögkatolikus egyház ellen megindított kultúrharcban s a pravoszlávizmus minden eszközzel való terjesztésében. Teszi ezt Havas Emil ügyködésére, akiről Michael Yuhasz Sr., Wilson’s Principles in Czechoslovak Practice c. munkájában megállapítja, hogy “former ardent communist” (13.l.).

Amikor 1952. július 4-én megalakult a Szabad Csehszlovákia Tanácsa (New York), az akkor meghirdetett programban bejelentették, hogy Kárpátalját is Csehszlovákia szerves részének tekintik s arra újra igényt tartanak, mert azt csak a „szovjet erőszak” rabolta el Csehszlovákiától. Hogy ez a cseh beállítás éppen ellenkezője a történeti tényeknek, azt már láttuk. Persze a cseh propaganda ért ahhoz, hogyan kell a tényeket kicsavarni s a tájékozatlan nyugati közvéleményt félrevezetni. A cseh propaganda hazug állításainak megcáfolására pedig nem kellene egyebet tenni, mint a nyugati politikusok kezébe adni Benes könyvét, mely Benes hitvallását tartalmazza a pánszlávizmus és annak mai orosz—bolsevista változata mellett, az „Ou vont les Slaves” c. művet.

A cseh igények alátámasztására az általuk teremtett Szabad Kárpátaljai Ruténia Tanácsának képviselőit meghívták a Szabad Csehszlovákia Tanácsba, illetve annak Végrehajtóbizottságába. Ez utóbbinak lett tagja Fedinec Vasily (László), a Szabad Kárpátaljai Ruténia Tanácsának elnöke, míg dr. Klima Emil, Sarkanich Gábor, dr. Gálán Lajos és V. Symkanich a Szabad Csehszlovákia Tanácsba kerültek be.

Havas Emil a háttérben maradt, de annál hatásosabban tevékenykedett. Így 1952 végén nyílt levelet intézett a Free Europe elnökéhez, hogy megsürgesse a rutén emlékiratban foglalt kérések teljesítését. Közbelépése eredménnyel is járt s a Free Europe rádiója ez év tavaszán megkezdte a görögkatolikus mise vasárnaponkénti sugárzását.

Az ukrán igények. Kárpátaljára nemcsak a csehek tartanak igényt, hanem az ukránok is, akik ezzel kapcsolatban történeti és népi jogokra hivatkoznak. Tudjuk, ez minden alapot nélkülöz. Kárpátalján az ukrán irányú propaganda tevékenység a cseh kormány támogatásával 1924 táján indult meg s bár a ruszin középosztály egy részét sikerült elgondolásának megnyernie, a ruszin nép zöme továbbra is megmaradt ruszinnak és nem tért el az évszázadok folyamán kialakult hagyományaitól: megőrizte eredeti népi egyéniségét. Az ukrán igények ,,történeti” jogcíme mindössze Volosin párhónapos rémuralma, népi jogcíme pedig a Volosin-kormányzat által életrehívott Ukrán Nemzeti Tanács ama kijelentése, hogy Kárpátalja népe „ukrán”.

Az ukrán emigráció teljesen téves utakon halad, amikor azt hiszi, hogy Oroszország minden bizonnyal bekövetkező szétzúzása esetén elérkezik a pillanat valamennyi ukrán nemzeti törekvés megvalósítására, a szomszéd népek életbevágó érdekeinek semmibevételével. Az ukrán emigráció Nagy-Ukrajna megteremtéséről álmodozik, mely a Don folyótól a Tiszáig terjedne. Ez az új állam átgázolna részben románlakta területeken, átlépné a Kárpátok vonalát is, hogy Moszkva kiesése után Kiev álljon a nagyszláv törekvések élére, mint Moszkva délkelet-európai és balkáni politikájának örököse. Az ukrán emigráció politikai vezetősége nem csinál titkot abból hogy Kárpátalját Nagy-Ukrajna részére igényli, sőt abból sem. hogy a ma Szovjet-Ukrajnához csatolt Kárpátalja területén túl a nyugati ruszinlakta területeket is követeli Kassával együtt, mint ezt az Ukrán Nemzeti Tanács a Magyar Nemzeti Bizottmánynak átnyújtott hivatalos jegyzékében is bejelentette. Egyszerűen ukrán imperializmussal állunk itt szemben, mely nemcsak a Dunamedence egésze számára jelent politikai és katonai fenyegetést, de megsemmisítéssel fenyegeti a mi ruszin népünket is. Miként a csehek, ők is megkérdezésünk nélkül és akaratunk ellenére kívánnak felettünk uralkodni.

Az ukránoknak megvan a kárpátaljai garnitúrájuk is, melynek zömét a Volosin-féle négy és félhónapos gyászos emlékű uralom szereplői alkotják. Köztük van J. Revay, Volosin egyik volt minisztere, továbbá professzor Stefán, dr. Chyminecz, dr. Shandor, dr. Komarynsky, dr. Veress László, Vajda Miklós, Macola Simon és Púja János. Ez a kárpátaljai együttes Karpatska Zorja címmel lapot indított, s fenntartásában az ukrán egyház emberei, mint Ambrosius Szenisin philadelphiai, Nil Szavarin edmontoni, Izidor Boreczki torontói és Kir Maxim Hermányuk winnipegi ukrán püspökök vesznek részt. Az amerikai ruszinok felé ruszin álarcban jelentkeznek, de ugyanakkor az ukránokat magasztalják s azt mondják az öreg-amerikás ruszinoknak, hogy a ruszin elnevezés ma már idejétmúlt elnevezés, mert a ruszinokat újabban ukránoknak nevezik. A naiv, tájékozatlan s a hazai eseményeket át nem élt ruszinság ennek a propagandának többnyire hitelt is ad, hiszen saját papjaik mondják nekik ezt!

Kárpátalja emigrációs helyzetképének felvázolásakor külön meg kell emlékezni a Kárpátaljai Magyarok Szövetségéről, melynek Hokky Károly volt kárpátaljai képviselő és szenátor által megfogalmazott programjából a következő pontokat kívánjuk kiemelni.

A Kárpátaljai Magyarok Szövetségének célja „a nyugati szabad népek előtt ismertetni azokat a veszélyeket, amelyek Európa békéjét és biztonságát veszélyeztetik azáltal, hogy Benes Kárpátalját Moszkva kezére játszotta át s ezzel Nyugat meghódítására törő kommunista orosz imperializmus a Kárpátok nyugati lejtőin megvethette a lábát. — Minden eszközzel küzdeni kell azért, hogy a jövő területi és politikai rendezése során a Kárpátalja visszakerüljön a Kárpátok övezte Dunamedencében lakó népek politikai közösségébe, ahová történelmi, földrajzi (geopolitikai) és gazdasági adottságainál fogva tartozik, amelyből 1919-ben erőszakkal, a lakosság akarata ellenére szakították ki. — Már most, az emigrációban kidolgozni egy oly közjogi rendezés alapelveit, amelyek a felszabadulás után Kárpátalja népei: a magyarok, ruszinok, németek és románok részére teljes egyenjogúság alapján biztosítják mindazon jogokat, amelyek vallási, politikai, kulturális és közjogi vonalon rendezik az őslakó népek békés együttélését. — A közös érdekű célok megvalósítása, valamint a jövő harmonikus együttélés előfeltételeinek megteremtése érdekében a legszorosabban együttműködni a baráti ruszin nép hasonló törekvésű emigrációs szervezeteivel.”

Kárpátalja földrajzi helyzetéből eredő politikai és katonai jelentősége érthetővé teszi, hogy Kárpátalja területéért már most megindult a politikai harc az emigrációk között. A magyar emigrációt kivéve azonban sem a cseheknél, sem az ukránoknál nincs meg a komoly szándék Kárpátalja ruszin népének felkarolására, érdekeinek, sőt létének biztosítására. Ideje volt tehát, hogy Kárpátalja ruszin népe maga is megszervezze a maga politikai testületét, a Kárpátaljai Ruszinok Szabadságmozgalmát a ruszin nép felszabadításának előkészítésére, önrendelkezési jogának biztosítására, mert mindenképpen meg kell akadályoznunk azt, hogy rólunk ismét nélkülünk döntsenek. Ragaszkodunk tehát a népi önrendelkezés jogához, mégpedig annak valóságos alkalmazásához, vagyis ahhoz, hogy Kárpátalja népe, illetve Kárpátalja őslakói maguk döntsenek sorsukról, hovatartozandóságukról. E döntést nem lehet meghamisítani néhány lefizetett ügynökből szervezett politikai csoport vagy szerv „határozatával”, vagy „egyezményével”. De nem jogosultak Kárpátalja sorsáról dönteni azok a már amerikai, vagy kanadai állampolgár kárpátaljai eredetű bevándorlók sem, akiknek egyáltalában nem áll már szándékukban Kárpátaljára visszatérni. Kárpátalja népének Kárpátalján kell döntenie sorsáról. Az 1934-es saarvidéki népszavazás mintájára nem vehetnek részt e döntésben azok sem, akiket külső erők azért telepítettek le Kárpátalján, hogy e terület népi jellegét, etnikai összetételét mesterségesen megváltoztassák. Tehát nem szavazhatnak majd sem a cseh, sem az orosz, illetve ukrán telepesek sem. Csupán azok, illetve azok egyenes leszármazottai, akik 1918. november 1. előtt e területen éltek.

Az 1918-tól 1939-ig terjedő idők, valamint az 1944-et követő gyászos események tanulságát levonva, a legteljesebb mértékben bizalmatlanok vagyunk a cseh, ukrán és orosz politikával s azoknak képviselőivel szemben, s mivel tisztában vagyunk azzal, hogy Kárpátalja, — különösképpen akkor, ha azt csakis a ruszin többségű hegyvidékre korlátozzuk — önmagában életképtelen volna, vissza óhajtunk térni a magyar állam keretei közé, a Duna-medence természetes gazdasági egységébe, hiszen csakis így biztosíthatók népünk gazdasági érdekei, munkalehetősége és életszínvonalának emelése. Kívánjuk ezt annál is inkább, mert az 1939—1944 közötti időszak alatt a magyar kormányzat és a magyar nép is bizonyságot tett afelől, hogy a ruszin népet kizsákmányolás helyett fel kívánja karolni s hogy számára a magyarsággal való teljes egyenjogúság mellett mindazokat a különleges jogokat is biztosítani kívánja, amelyek lehetővé teszik ruszin népi kultúrája szabad kifejlesztését, ápolását, S kívánjuk ezt ruszin népünk történeti hagyományai szellemében, az Ungvári Rutén Nemzeti Tanács határozott állásfoglalásának megfelelően, és hiszünk abban, hogy Nyugat politikusai ezúttal végre eleget tesznek az elmúlt két világháború alatt tett ígéreteiknek, érvényt szereznek az önrendelkezési elvnek és a kisnépek szabadsághoz való jogának. Ennek megfelelően a magunk részéről is szorgalmazzuk, hogy az eljövendő rendezés során a népi elv legyen a mérvadó, s így nemcsak a Kárpátalja mai területén élő ruszinságot, de valamennyi ruszint fel kívánjuk szabadítani, hogy az mint egységes egész vehessen részt a dunai népeknek a szentistváni magyar állam kereteiben való összefogásában. –

* * *