Plohn József

Dr. Gráfik Imre

Fényképek Magyarországról. Készültek 1882-től az 1920-as évek közepéig Hódmezővásárhelyen, a magyar Alföld egy jellegzetes városában és annak nagy kiterjedésű

határában. A nyugat-európai és az amerikai köztudatban kissé felületesen a pusztával azonosított táj és az ott élő emberi közösség csaknem 100 évvel ezelőtt körülményeiről, állapotáról – konkrét értelemben véve – képet adó tárlat remélhetően elemi erővel képes felidézni a magyar társadalmi-gazdasági fejlődés kritikus időszakát.

A fénykép-kiállítás, melyet a budapesti Néprajzi Múzeum átnyújt, feltételezhetően gazdag asszociációs lehetőségeket tár fel a szemlélőkben. Aki tudja, hogy hol található a térképen Magyarország, s ismer valamit történelméből, akár nosztalgiával is tekinthet a több mint fél évszázada készült felvételekre. Aki pedig Magyarországra vonatkozó ismeretek nélkül, s magyar kultúra ismeretének hiányában nézi a fényképeket, annak akár a harmadik világ jelenkori üzeneteként is hathatnak a képek.

Ma fogalmaink szerint úgy is tekinthetnénk, hogy a századforduló Közép-Kelet Európájának kezdeti, még csak inkább ösztönös, mint tudatos fotó-szociográfiájának megmaradt s múzeumok archívumaiban őrzött termékei néznek szembe a látogatókkal.

A magyar fényképészet korai szakaszának “műhelyei” még közel sem tekinthetők teljesen feltérképezettnek. Munkásságuk, hagyatékaik nincsenek kellő mértékben feltárva, kiértékelve és elemezve, sem tartalmi, sem pedig művészeti-esztétikai vonatkozásban. Ezért van, hogy a fényképezés magyarországi története bőven tartogat még újdonságokat, meglepetéseket – dokumentatív értékű felvételek formájában – a kultúrát és a művelődést különböző oldalról megközelítő tudományok és a történelem iránt érdeklődők számára. S ha így van ez hazai vonatkozásban, különösen így lehet amerikai nézőink szempontjából.

A magyarországi fényképezés vidéki próbálkozásainak úttörő vállalkozásai közé tartozik “Plohn József Fényképészeti és Festészeti Műintézete” Hódmezővásárhelyen (Csongrád megye). A cég alapítási éve 1868, tiszteletet parancsoló, elismerést kiváltó, s egyben – jó értelemben véve – kíváncsiságot is felkeltő. Alapítója Plohn Illés, aki családjával 1870-ben települt át a közeli Makó mezővárosból Hódmezővásárhelyre, hogy az Alföld egyik későbbi festészeti központjában az új technikával szerencsét próbáljon. Fia, Plohn József, a későbbi cégtulajdonos 1869-ben még Makón született, de élete és munkássága teljes egészében Hódmezővásárhelyhez, s az Alföldhöz kötötte.

A kezdet nem volt könnyű. 1874-ben egy kérvényben – melyet a városi tanácshoz nyújtott be Plohn Illés – a “fényképészet iránt a lakosság részéről tanúsított közöny”-ről panaszkodik, és arról, hogy már-már családját sem tudja a legszükségesebbekkel ellátni. A megszállott vállalkozó azonban nem adja fel, s 1877-ben már a műterem bővítéséről van tudomásunk. Az 1890-es években a katonai szolgálatából való elbocsátása után Plohn József veszi át a műterem vezetését. Szinte minden energiáját a cég felvirágoztatására összpontosítja, s a századfordulóra Plohn József műterme rangos helye lett Hódmezővásárhely ekkortájt kibontakozó művészeti életének. Megerősödésének tényét jelzi egy 1900-ból származó építési kérelem, melyben egy reprezentatív üzleti portál kivitelezése szerepel.

Ne gondoljunk azonban túlzottan nagy üzleti sikerre! Bár a cég levélpapírjának fejléce sokat ígér: négy nyelven is kinyomtatott példányai mintha tágítani igyekeznének a vidéki élet korlátait, de sokkal inkább a korabeli gazdasági vállalkozások ideájával magyarázható, mint a tényleges üzleti lehetőségekkel, kapcsolatokkal.

A cég elnevezése is sok mindent elárul. A “műintézet”-ként való bejegyzés az egykorú, ma archaizálónak tűnő szóhasználaton túl, a “műterem” ridegebb hangzását is  kerülni látszik, s a korszak alföldi, jobbára paraszti lakosságától érzelmileg távolabb álló technikai tevékenység hangulati ellensúlyozását is szolgálhatta. Azon pedig, hogy a benne folyó tevékenység a fotográfiain túl ill. mellett egyben festészeti is, igazán nincs mit csodálkoznunk, hiszen a korabeli fényképezés egyik munkafázisa, az un. fényképszínezés voltaképpen festészeti munkának tekinthető. Más vonatkozásban pedig akár utalhatott arra is, hogy a korabeli fényképezés technikai teljesítményei, valamint a korabeli hódmezővásárhelyi táblaképfestészet szemléleti realizmusának eredményei igen közel esnek egymáshoz. Fontosnak érezzük e momentumot, ugyanis a látvány szintjén valóban összekapcsolható volt a zömében mezőgazdasági termelésből élő hódmezővásárhelyi parasztság szemében és tudatában a már befogadott festőművészeti, s a technikailag újdonságként ható fotográfiai “munka” eredménye. Ebben az összefüggésben hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a vállalkozó csak és csupán e tevékenységéből kívánt megélni, s ez nem ígérkezett s nem is bizonyult könnyű útnak, mint ahogy azt a kölcsönökkel, adósságokkal küszködő üzleti feljegyzések mindvégig igazolják.

Plohn József műterme a századfordulón afféle kisebb központja volt az alföldi mezőváros művészeti életének. Gyakori vendégként fordult meg ott az ismertebb magyar festők közül Tornyai János, Endre Béla, Rudnay Gyula, a szobrászok közül Pásztor János, Kallós Ede. Ez a tény igen fontos Plohn József munkásságában. Éppen a kulturális hagyományokra érzékeny művészek közül kerültek ki azok, akik felhívták Plohn József figyelmét a mindennapok, a “vásárhelyi hétköznapok” eseményeinek, az alföldi parasztság köznapi dolgainak lefényképezésére. Az említettek közül pl. az alföldi festészet egyik kiemelkedő egyénisége, Tornyai József a népművészetértő és tárgyi emlékeit gyűjtő tisztelője volt. Plohn Józsefnek a korabeli Hódmezővásárhely néprajzának jeles kutatója Kiss Lajos is, akinek gyűjtőtevékenysége (a már említett Tornyaival együtt) a városi múzeum megalapítását eredményezte. Az ő inspirálására járta Plohn József a múlt század utolsó és századunk első évtizedeiben az alföldi város utcáit, a fazekasok ill. tálasok műhelyeit, a vásárokat, piacokat, s a nagykiterjedésű határ tanyáit.

Plohn József fáradhatatlannak bizonyult. Évtizedeken át cipelte nagy és súlyos fotófelszerelését, s feljegyzései szerint több mint 3000 felvételt készített – a jelentős beruházást igénylő – 18 x 24-es ill. 13 x 18-as üveglemezekre. Közben kereste, makacsul keresnie kellett a gazdasági érvényesülés útjait. Miközben ugyanis készítette mai ítéletünk szerinti “szociofotóit”, a szinte felbecsülhetetlen értékű információkat és illusztrációkat szolgáltató fényképeit, nem tudta megteremteni megbízható anyagi biztonságát.

A századforduló, s a XIX. század első évtizedeinek honi lehetőségeivel szembeni alternatívaként tanulságos felidéznünk a mindvégig szülőföldjéhez kötődő Plohn József és a nála fényképszínezést tanuló, majd Angliába került László Fülöp pályájának alakulását. Míg Plohn József nem tudott az alföldi mezőváros jómódú, vagyonos polgárai közé kerülni, László Fülöp az angol királyi udvar kedvelt portré-festőjévé vált.

Egy kisméretű kamarakiállítás keretei között nincs lehetőség arra, hogy a teljes Plohn életmű bemutatkozzék.. Ennek objektív akadályai is vannak, mivel az eredeti kollekciónak mintegy fele áll rendelkezésünkre. A kiválasztott felvételek remélhetően érzékeltetik Plohn József kereső optikájának figyelmét. Mai szemmel legértékesebbek azok a felvételek, amelyek már nem létező archaizmusokat dokumentálnak (pl. nyomtatás lóval és kocsival, szórás lapáttal, vontatás), s melyek egy-egy munkafolyamat fontosabb fázisait rögzítették. A mintegy 60 000 lakosú alföldi mezőváros paraszt-polgár társadalmának szinte minden fontosabb mozzanatáról rendelkezésünkre áll korabeli dokumentum Plohn József jóvoltából. Felidézik a képek a vásárhelyi híres vásárok hangulatát (vásári részlet, subavásár). Képet kapunk a korabeli nevelés, oktatás vidéki lehetőségeiről (tanyai iskola). Az alföldi mezőváros gazdasági életének legfőbb színtereiről, a tanyákról páratlan felvételek tudósítanak (tanya, tanyai részlet, szalmatetős disznóól). Gondosan rögzítve látjuk a mezőgazdasági termelés ágazatainak – olykor üzemszervezeti kereteit is felfedő – munkafolyamatait (szántás, vetés, aratás, a búza behordása). Képet kapunk a technikai-technológiai archaizmusokról és a feltűnő korszerűsítő eljárásokról, megoldásokról, innovációkról (nyomtatás ill. cséplés géppel). Felidézik a felvételek a nagyjelentőségű állattartást (gulya, disznónyáj), s az egyéb kiegészítő ágazatokat (halászat, kendermunkák). A mezőváros lakóiról a büszke kiállású műtermi portrékból és a változatos helyszíneken készült fényképekből alkothatunk képet (az 1848-as szabadságharc volt vitézei, család, vőfélyek a műteremben, viszik a menyasszony ágyát, cigányok).

E képeket látva sajnálhatjuk csak igazán, hogy a Plohn hagyaték nem teljes. Úgy ítéljük meg, hogy Plohn József felvételeiben szerencsésen ötvöződik a professzionista fényképész és a néprajzi-szociológiai hitelesség, a szakmai-technikai képzettség és az “in situ” dokumentum követelményei, s ez adja tárgyválasztásán túl különleges értékét, hitelét munkásságának.

A magyar kultúrtörténet adósa Plohn Józsefnek. A vállalkozását éppen csak fenntartani tudó fényképész nagy terveket formált magában, az 1920-as évektől kezdődően. A cég akkori anyagi helyzetére jellemző, hogy özv. Plohn Illésné 1921-ben városi segélyért folyamodik, és az ellátatlanok közé való felvételét kéri a városi tanácstól. Más adat Plohn József vagyoni helyzetére és jövedelmére az a tény, hogy a hadikölcsöne valorizációs ügyében kiállított hatósági bizonyítvány szerint havi jövedelme 60-80 pengőt tett ki. Ilyen szerény anyagi bázis szolgált alapul álmának, a “Képek a nagy magyar alföldi népéletből” című album kiadásának. A konkrét tervezettel 1922-ben jelentkezett először, ám az elképzelést éppen a Néprajzi Múzeum akkori igazgatója alábecsüli. Az ügy előmozdítása érdekében 1923-ban még a kormányzónál is kihallgatást kér, de csak ígéreteket kap. Egészségi állapota közben romlik, munkaképessége csökken. 1928-ban újra magasabb fórumokhoz fordul az album kiadása ügyében. Szemérmesen elhallgathatnánk, de tisztességesebb vállalni, hogy ekkor a Néprajzi Múzeum ekkor főigazgatójának véleményezése jelent akadályt. Plohn József vállalkozását, több elfogadható ok mellett, “fajának élelmességére” is utalva aláminősíti. Végső kísérletet 1934-ben tesz álma megvalósítása érdekében, kérvényével a vallás- és közoktatásügyi miniszterig eljutva, s bár voltak támogatói, az album az egyre szorítóbb társadalmi-gazdasági gondok és a politikai-ideológiai hangulatkeltés közepette már nem valósulhatott meg. Az 1930-as évek végén a városi levéltár már csak a beteg és kedvét vesztett Plohn József inzulin kiutalás iránti kérelmét iktatta. Tragikus sorsát nem tudta elkerülni. 1944-ben elhurcolják és egy ausztriai deportáló táborban halt meg.

A Plohn József hagyatékából mintegy 400 válogatott fényképfelvétel első alkalommal 1981-ben a Néprajzi Múzeumban került bemutatásra.

* * *