Apor Vilmos

vértanú

Dr. báró altorjai Apor Vilmos 1892. február 29-én született Segesváron, Erdélyben. Édesapja idősebb Apor Gábor régi székely nemesi család sarja, édesanyja Pálffy Fidélia. A kilenc testvér között ő a második legfiatalabb. Három éves korában szüleivel Bécsbe költöztek, hatéves volt, amikor édesapja váratlanul elhunyt. Gimnáziumi tanulmányait a jezsuitáknál Kalksburgban és Kalocsán végezte. A papi hívatáshoz már kisgyermek korától vonzódott. Érettségi után azonnal elkezdte tanulmányait a győri szemináriumban, folytatta az innsbrucki egyetemen, ahol teológiai doktorátust szerzett. 1915. augusztus 24-én szentelték pappá. Gyulán kezdte meg munkáját. Megalapította a Nővédő Irodát és Schlachta Margittal együtt tevékenykedett a Szociális Misszióstársulatban. Főpásztora 1917-ben kórházvonatra osztotta be, majd egy évre Nagyváradra rendelte prefektusnak a szemináriumba. 1919 elejétől, két évtizeden át, Gyulán plébános, ahol munkássága folytán kiérdemelte a szegények plébánosa címet. Gondoskodott a szegény gyerekek taníttatásáról, tandíjukról, ruházkodásukról. Támogatta a katolikus megújulási mozgalmakat, meghonosította Gyulán a szociális missziós és az egri ferences szegénygondozó nővéreket. Egyházközségi lapot indított, népmissziót és zarándoklatokat szervezett. A román megszállás alatt Bukarestbe utazott, hogy kiszabadítsa a túszokat.

XII. Piusz pápa 1941. január 21-én győri megyéspüspökké nevezte ki. Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás február 24-én Gyulán püspökké szentelte. Lelkipásztori és szociális tevékenységét mint püspök még sikeresebben folytatta. Mindenkor védelmére kelt az üldözötteknek. A halál is az üldözöttek védelmében érte.

1945. március 30-án, nagypénteken, a Győrt megszálló szovjet katonák betörtek a Püspökvárba, hogy elhurcolják az ott tartózkodó leányokat és asszonyokat. Védelmükre kelt és életével akadályozta meg, hogy nyájának baja essék. A vörös katonák lövéssorozatából három golyó megsebesítette. Április 2-án, húsvéthétfőn belehalt sebeibe. A győri székesegyházban alussza örök álmát.

II. János Pál pápa 1997. november 9-én boldoggá avatta a vértanú Apor Vilmost, aki most már szeretett hazájának égi szószólója. Halálos ágyán is hazájára és népére gondolt:

Mégegyszer üdvözlöm papságomat… Legyenek hűek az Egyházhoz… Segítsék romjaiból felépíteni szerencsétlen magyar hazánkat!… Felajánlom szenvedéseimet az édes magyar hazáért és az egész világért! Szent István, könyörögj a szegény magyarokért!…

NEM ENGEDTE, HOGY EGY IS ELVESSZEN KÖZÜLÜNK

Apor Vilmos emlékezete

Mert inspekciós voltam, nekem kellett elkísérni a növendékeket az új püspök fogadására… Felmentünk a Káptalan dombra és felálltunk szemközt a Székesegyház bejáratával, hogy mi is láthassuk a püspököt. Bent a templomban rövid szertartás folyt, mi meg idekint a régi és az új személyéről beszélgettünk… Közben megindult a menet kifelé s mi lestük a pillanatot, hogy mikor tűnik fel az új püspök alakja. Egyáltalán nem képzeltem el semmilyennek s most mégis úgy éreztem, hogy csalódtam.

Magas, erős fejedelmi alakja ellentétben állt a járásával. Úgy ment, mintha éppen hozzád készülne. Olyan egyszerűen, pózmentesen járt, hogy ennek a járásnak nem is volt jellegzetessége. Nem ment fejedelmien és nem ment főpaposan. Ennek a járásnak, ha volt jellegzetessége, az az volt, hogy feléd tart, aki közeledik, az hozzád jön. Az arca sem volt különös. Csak éppen hogy varázs volt benne. Magas homloka, szemének tatáros metszése lehet érdekes is, szép is, de ez nem fontos. Az egész arc a fontos. Ami tükröződik róla… Állok a Székesegyház kapujával szemközt s jön felém az új főpásztor. De nem mozdul a lelkem akkor sem, amikor letérdelünk az áldásosztó kéz előtt. Nem kutatom ki lehet, milyen lehet, de mikor felém osztja áldását, érzem, hogy valóban áldását osztja ránk. Külön nekünk, külön neked, és külön nekem. Nem a tömegnek, személyeknek, külön-külön mindenkinek… Ezt lehet így csinálni, így akarni, ez még mindig lehet a kötelesség, a magatartás formája. De a mosoly, amely… a tekintetet kíséri, az már nem lehet konvenció, az nem az ősi magyar család történelmi alakjáé, nem az Egyház főpapjáé, – ez a mosoly az emberé –. Ez jut el hozzám. Talán úgy kezdődött, hogy visszamosolyogtam. Talán úgy, hogy meleg lett a szívem…

Iskolai látogatás

„Itt van a püspök!” – visszhangzik a folyosón. Eljött meglátogatni az iskolánkat. A tanáriban elcsendesült hangon beszélgetünk, vártuk a látogatót. Nagy megtiszteltetés, hogy a hivatalos látogatások során a legelsők közé kerültünk.

… Megmutattuk a kertünket. Bizonyára látott már iskolát eleget. De mégis! Hogyan tudott megnézni valamit! A klemátiszra olyan rajongó tekintettel nézett, mint talán csak azokra az apró kis gyakorlós elemistákra, akik tízperc lévén – megrohamozták a sétáló vendéget. Bokrok mögül, mellékutakról, a legváratlanabb helyekről bukkantak elő lépten-nyomon a kíváncsi gyerekek és semmiféle tekintéllyel nem lehetett tisztes távolságban tartani őket, hisz maga a látogató biztatta őket. Megsimogatta fejecskéjüket, rájuk mosolygott, de most egészen más mosollyal, egészen más tekintettel. Néztem ezt a mosolyt. Ekkor értettem meg a varázsát: éppen úgy mosolygott, mint a gyerekek… Ezért értették meg egymást. Nem is próbáltuk többé elcsalni őket a „Püspökbácsi” mellől. Az övék volt egészen…

A fényképész kirakata előtt

A képen az inasgyerekek football-meccsén drukkol a Püspök-atya, – bizonyára a gyengébbek győzelméért! Éppen olyan izgalom ül az arcán, mint a közönségéén. Épp úgy figyel, épp oly komolyan veszi a rongyos kis inasok mérkőzését, mint amilyen odaadással vesz részt – mondjuk a felsőházi üléseken. Az emberek megállnak a fényképész kirakata előtt és bámulják a képet. Aztán mosolyognak…

Látogatásom a Püspökvárban

Egy alkalommal egyesületi ügyben kihallgatásra jelentkeztem a Püspökvárban. Kissé elfogódottan ültem a várakozók között a hatalmas teremben, ahol mindenki halkan beszélgetett. Amint nyílt az ajtó, még ez a beszéd is elcsendesedett, mert ilyenkor Püspökatyánk alakja is megjelent. Minden vendégét az ajtóig kísérte el.

… rám került a sor. A dolgozó szobáján keresztül vezetett a fogadójába. Zavaromban a falon függő portrén akadt meg a szemem. „Az édesanyám” – mondta kedvesen s néhány szóval emlékezett róla. Ez elég volt ahhoz, hogy összeszedjem gondolataimat. Röviden beszámoltam az egyesület ügyeiről… Útbaigazítást, tanácsot adott, végül meleg szavakkal köszönte meg munkámat… Hogy, hogysem, búcsúzás helyett ráterelődött a szó Gyulára. – „ismerős, odavalósi?” – ragyogott fel az arca és hosszú, kedves diskurzus indult meg a  felejthetetlen gyulai hívekről, közös ismerősökről. Csak úgy áradt belőle volt hívei iránti szeretete. Mindenkiről mindent tudott. Nem tudtam neki újságot mondani. Arra gondoltam, hogy odakint még sokan várakoznak. Arca azonban az otthon varázsától ragyogott, boldog volt, hogy valakivel régi híveiről beszélgethet… Nem az emberekről beszélt, nem problémákról, hanem X-ről és Y-ról, névszerint és személyes gondokról. – „Ne menjen még!” – tartóztatott többször és búcsúzásnál megígértette, hogy máskor is eljövök hírt hallani a gyulaiakról.

A nagy légitámadás

… Ha van dátum, amely az emberek életét ketté osztja, akkor ez nekünk 1944. április 13, Győr bombázása. Ezután az eseményeket időben így rögzítjük: a bombázás előtt és a bombázás után. Volt több bombázás is, de mindenki számára „ez” érintette a legközvetlenebbül. A bombázás előtti napon sokáig dolgoztam éjszaka, képesítő írásbeli dolgozatokat javítottam. Fáradtan feküdtem le s az éjszakai ismételt riadókat is végigaludtam. Reggel azonnal munkához láttam. Délután négy óra tájban bementem az iskolába. A magyar tételen dolgozó növendékektől beszedtük írásbeli dolgozataikat. Nemsokára a sziréna hangjai felbúgtak s mi a megszokott rendben levonultunk az óvóhelyre. Alig helyezkedtünk el, a vagongyár felett elzúg az első repülőhullám. Bombáznak! Rövid szünet után a második s aztán a harmadik, éreztük, ez a fejünk felett. Elaludtak a lámpák, a téglák hullani kezdtek felülről, pillanatok alatt tele lett a szemünk, szánk porral. Menekülni! A vészkijárat eltorlaszolva! A pokoli zajban nem hallottuk egymás szavát. Végre kiszabadultunk s átfutottunk a szemközti park futóárkaiba. Mire csend lett, mindnyájan együtt voltunk. Szemközt velünk iskolán meredő falai égnek. Növendékeink s futóárokból széledtek haza, vissza sem mertek nézni a rémségek helyére. Mi az igazgatóval, az internátus személyzete és nevelőtanárai végigjártuk a rombadőlt iskolát. Mintha halottas házban lettünk volna.

Felnézek lakásom helyére, ahol most a korai tavasz napfénye játszik… és nem jut eszembe semmi. Már nem félek, de más érzés nincs bennem. Mintha béna lennék. Aztán lehajtott fejjel elindulunk, – itt már nincs mit tenni. Éjszakai szállást kell keresni. Ismerősök, jó barátok háza felé indulunk, de aztán hirtelen megállunk: nem, nem jó, ide nem lehet, oda sem. Aki éppen megindul, az után megyünk, de ő maga sem tudja merre. Egyszerre rávetődik szemem a Püspökvárra. „Hozzá” megyünk! – mondtam. Néhány ellenvetés: mi jogon, milyen címen, amire ugyan én sem tudok választ adni, de most már mindnyájan határozott léptekkel indulunk a Káptalandomb felé. Szeretnék sietni, de a tagjaim alig mozognak. Mikor becsukódik mögöttünk döngve a Püspökvár kapuja, szorul össze a szívünk. Egymásra nézünk: mit is akartunk? Az igazgató jön felénk, neki mondjuk el a történteket. Megtudjuk, hogy a Püspökatya Pesten van, de az ő nevében is szeretettel hív meg bennünket éjszakai szállásra. Még kora délután van, így visszamegyünk az iskolába. A székesegyház mellett haladunk el, tehát bemegyünk. Letérdelünk az Írországból menekült véres könnyeket hullató Mária-kép előtt. Talán imádkozunk is…

Menekülés a Püspökvárba

… Estig a romok között járunk. Mentettük maradék rongyainkat. Mindenki lázasan csomagol. A zsebemben megcsörren valami. A kulcsaim. Hol vannak a zárak, amelyeket nyitottak? hol vannak gyarló emberi értékeim, amelyeket a zárak őriztek? Váltóruhát, türülközőt, szappant csomagolnak a többiek. Én porosan, egy szál rongyos ruhában, rongyos cipőben állítok be este a Püspökvárba. A gazdasszony kedvesen vezet bennünket a női lakosztályba. Kopogtatnak. Sietős léptekkel, két kezét kitárva jön felénk Püspökatyánk. „Isten hozta magukat! Hála a Mindenhatónak, hogy valamennyien élnek!” – Sorra járulunk elé: az igazgató, három tanár, ápolónő, gazdasszony és egy konyhalány. – „No, nem szabad” – hárítja el kedvesen kézcsókunkat. S mielőtt előadnánk jövetelünk történetét, megelőz minket vendéglátó szavakkal: „Tudok mindent. Kedves, hogy hozzám jöttek. Érezzék magukat otthon és ne gondoljanak arra, hogy elmenjenek innen. Maradjanak addig, míg otthont tudnak teremteni maguknak. Maradjanak itt a háború végéig.” Aztán leültet bennünket és ő is közénk ül. – „Szegénykék, milyen borzasztó élmény lehetett. Én Pesten voltam. Ott is volt bombázás. Utána nyomban felhívtam Győrt. Rettenetes volt hallani a történteket. Azonnal jöttem haza.” Ha nem mondaná is, érezzük, hogy egész lelkével osztozik sorsunkban.

… Közben beszél, ezer apróságról, tanácsokat ad, kedveskedik, mint olyan házigazda, aki éppen erre a látogatásra várt. Pedig jóformán csak annyit tud rólunk, hogy bajba jutott hívei vagyunk. De talán még ezt sem tudja. Nem is jut más eszébe, csak az, hogy emberek vagyunk, akiken neki segíteni kell…

Reggeltől estig az iskola romjai közt vagyunk. Mentjük a könyvtárakat, szertárakat, maradék felszerelésünket. Fáradtan, porosan érkezünk esténként a Várba. Mindennap ér bennünket valami meglepetés a házigazdánk részéről. Felajánlja, hogy étkezzünk nála. Köszöntük szíves figyelmét, de a mi konyhánk, ebédlőnk, kamránk az, ami kevés kárt szenvedett s mivel egész nap úgyis az iskolában dolgozunk, ott is főzetünk… Néhány nap múlva szétoszt bennünket állandó helyünkre, hogy minden kényelmünk meglegyen, ha esténként fáradtan megérkezünk. Legszebb szobát nyittatja ki, meleg fürdőket rendel… Éjszakánként rendszerint riadó van s csak az óvóhelyen találkozunk vele. Mire lejövünk az óvóhelyre, ő már ott van. Kis lámpásával világítja a lépcsőfokokat…

Az óvóhely

Mindenki a Püspökatya óvóhelyére akar menni. „Milyen kedves az emberektől – mondja – hogy itt keresnek menedéket, itt érzik magukat biztonságban.”És hiába próbálják visszatartani az udvari papok, időnként meglátogatja a nyilvános óvóhelyeket is s ilyenkor mindig hoz magával aprógyerekes családokat, akiknek helyet ad. Tele van már gyerekekkel az óvóhely. Oh! Hogy tud velük beszélgetni, mindet nevén szólítja. S mikor már mindenkit elhelyez, maga is leül, leveszi kalapját, szemét a feszületre függeszti: „Imádkozzunk!” Fennhangon mondja előre a szenvedő rózsafüzért és együtt imádkozik vele az egész óvóhely. A csendben halljuk a gépek zúgását a fejünk felett. Ilyenkor még buzgóbban imádkozik. Rádió is van az óvóhelyen, ha ima közben szólal meg, megáll, hogy mindnyájan meghallgassuk a híreket s csak azután folytatja az imát. … Egyik nap teára szóló meghívást kaptunk du. 5 órára a vörös szalonba. Egy hétre a bombázás után időnk sem volt magunkat valahogy rendbeszedni. Csak arra emlékszem, hogy rongyos ruhában, cipőben ülök a szalon egyik sarkában. A nagy kerek asztalon tálalták az uzsonnát. Az inas letette e teát, aztán kiment. Püspökatyánk maga öntötte csészénkbe az illatos teát. Nem engedte át nekünk, úgy kínálta az apró süteményeket, mintha országos hírű vendégek lennénk. Aztán hozzánk fordult: „Érezzék magukat egészen otthon a Várban, ne érezzék magukat vendégeknek. Ne is gondoljanak arra, hogy elmenjenek. Tartsák állandó otthonnak a Várat, itt minden a maguké is”…

Iskolánk kertjében a romok alól előtört a tavasz. Harsogva kiabálták bele a világba az életet. Csokorba szedtük az első jácintokat és elküldtük neki. Az íróasztalára tette az édesanyja fényképe mellé. Ettől kezdve megkért arra, hogy díszítsem a kis kápolna oltárát. Én azonban nem csak az oltárra tettem virágot, hanem az íróasztalon álló fénykép mellé is. Mindig külön megköszönte…

Járjuk a Püspökvár kertjét, a terveiről beszél. Ide ez jön jövőre, oda az. Ilyet láttam maguknál az iskola kertben. Nagyon szerette a két hősi halált halt püspök elődjeinek az emlékoszlopát. Nem mulasztotta el, hogy előtte ne emlékezzen: Muhi és Mohács! Az ő nagy elődjei is életüket áldozták fel a hazáért!

Búcsú a Vártól

Itt a nyár. A fenyegető vihar egyre közeledett. Lakást kaptunk, készültünk elhagyni kedves otthonunkat. Először hallani sem akart róla, azután szeretettel, sok-sok érvvel igyekezett maradásra bírni bennünket. De mi úgy éreztük, hogy eljött az ideje távozásunknak. Szerettünk volna fényt hagyni magunk után. Valami olyasmit adni búcsúzóul, aminek örülne s ami kifejezője annak, amit nekünk tett. Gondoltunk erre is, arra is, végül úgy határoztunk, hogy egy reliefet illesztünk a folyosó falába, amelyből szobáink nyíltak. Mit ábrázoljon? A tervező szobrászművész végül a Jó Pásztor jelenetét verte ki vörösrézből, amelyre a következőket véste: „Mert nem engedte, hogy egy is elvesszen közülük. Báró Apor Vilmos 1944 április 13 emlékére. A győri áll. Tanítóképző-intézet tanárai, személyzete”.

Szentmisével búcsúztatott bennünket, majd reggelin látott vendégül. A máskor olyan kedves társalgás most egyre jobban akadozott… ez az utolsó közös reggeli elnémította ajkunkat. Újra átéltük az itt töltött hónapok valamennyi óráját. Láttunk magunkat rongyosan, fáradtan kopogni a Vár kapuján, szívünk-lelkünk kifosztva, megértésre, szeretetre szomjasan kértünk bebocsátást. Most is kopogtatunk, kibocsátást kérünk. Milyen gazdagok is lettünk itt mindnyájan!

„E Várban biztos menedékre találtam”

Magunkkal visszük egy embernek a példáját. Most, ebben a percben egészen világosan éreztük, hogy akivel nekünk egy fedél alatt adatott lakni, az a szeretet hősi apostola volt, az az ember szent volt… Fájt a búcsú? Minden búcsúzás fáj. Igazgatónőnk egy nagy fehér csokor virág kíséretében átadta a Jó Pásztor reliefet köszönetünk és örök hálánk jeléül. Kézebe vette, elolvasta a felírást. Elgondolkozott. Szép kezének finom ujjai mintha egy pillanatra megremegtek volna. Aztán ránk tekintett: „Hiszen én csak azt tettem, ami kötelességem volt… Nem fogunk elválni, ugye? Továbbra is ide fognak járni az óvóhelyre és ígérjék meg, hogyha valamire szükségük lesz, bizalommal fognak hozzám fordulni.” Hogyne ígértük volna meg. Aztán végigjártuk vele az egész Várat, a kert minden kis zugát. Tekintetem megsimogatta a kedves emlékoszlopomat, mely a magyar Szentkoronát tartotta, rajta a felírással: „E Várban többször biztos menedékre találtam”… Még egy utolsó búcsúszó s a nagy kapu döngve csukódott be mögöttünk. A Székesegyházban megkondult az öreg harang. Dél volt. A harang szavánál szóródtunk szét. Ki erre, ki arra tartott. Őszre mindnyájunknak készen volt az új otthona. Püspökatyánk sorra meglátogatott bennünket. Úgy érezte, hogy továbbra is gondoskodnia kell rólunk. Az óvóhelyen naponta találkoztunk s így továbbra is megmaradt köztünk a régi kapocs.

Frontvonalban

Szeptemberben megjelentek az első menekültek, karácsonyra zsúfolva volt a Püspökvár… Utoljára márciusban jártam nála. A várószoba most is tele volt sorsüldözött emberekkel. Rettegés ült az arcokon. A front lépésről lépésre közeledett… És most történt meg először, hogy nem mosolygott, mikor beléptem hozzá. „Annyi rossz hírt hallottam ma – mondta. A menekülési pánik el fogja érni városunkat is a napokban – aggodalmaskodott. Mi a terve? Elmegy a családjához Szombathelyre? Ugye itt marad? Természetesen bejönnek a Várba”. Aztán arról beszélgettünk, hogy félek-e? „Nagyon” – válaszoltam. „Szegényke! No csak jöjjenek mielőbb hozzám” – próbált megnyugtatni. „Félek – mondtam újra. – Tudom, hogy a frontátvonulás borzalmas lesz, sok szenvedéssel fog járni, de nem fog mindenki meghalni… Nem, én nem tudnék vértanú lenni. És az igazat megvallva, egy porcikám sem kívánja a vértanúságot. Én élni szeretnék”. Lassan rám mosolygott, aztán elgondolkodva, nagyon tagoltan ejtve ki a szavakat, ezt válaszolja: „Megértem magát. Bizonyára így is fog történni, mert ennyire hisz.” Különös érzéssel jöttem el…

A körülmények úgy hozták, hogy mégis saját otthonunkban maradtunk. Nagyszerdán déltől mi is, és a Püspökvár is, a front vonalába kerültünk. Nagycsütörtökön igen veszélyesre fordult a helyzetünk, ugyanakkor hírt kaptunk, hogy a Várban viszonylagos nyugalom van s Püspökatyánk vár bennünket. A Vár kertjében egy kisebb embergyűrű közepén beszélgetett Püspökatyánk egy orosz őrnaggyal. „Miért nem jöttek mindjárt? Csak nem történt bajuk? Jöjjenek nővéremhez, majd elhelyezi magukat”. El kellett mondanunk az átélt eseményeket s ő is a Püspökvárban történteket, majd így folytatta: „Olyan sok jószándékú emberrel találkoztam a harcoló katonák közt. Ez az őrnagy is olyan kedves volt, de már nem tud tovább védelmet nyújtani számunkra, tovább kell indulnia”.

… Újabb harcosok jöttek. „Már megint – csóválta a fejét –. Így megy ez három napja, éjjel-nappal”. A szomszéd helyiségben zajlott a beszélgetés, egy üvegnélküli rácsos ablak volt közöttünk. Az átszűrődő hang egyre erősödött, az emberek ijedten suttogtak. A katonák kiabáltak, a tolmács küszködött. A szóváltás komolyra fordult. Lövés dördült el. Utána pillanatnyi szünet, majd egy sorozat következik… A szöges bakancsok kopogása jelzi, hogy a katonák sietve eltávoztak. Irtózatos csendre döbbentünk.

A merénylet utáni félóra

Az ajtót feltépi a titkár: „Kötszereket!… Steril vattát!” – fordul felém. … megkérdezem: „őt találta?” – Bólint. – „Hol?” – „Haslövés”. – „Él még?” – „Igen”…

… Megállok az óvóhely legfelső lépcsőfokán. Rembrandt-i kép. Lent a mélyben a rosszul világított óvóhely priccsén fekszik Püspökatyánk. Sápadt arcú, megrettent emberek gyűrűje veszi körül. Fején már kötés van. Szeme nyitva. Beszél. Itt fenn nem hallom a szavát. A tömegtől nem tudok a közelébe férkőzni. Vöröskeresztes egyenruhában a nővére hajol fölé… Síró férfiak, zokogó asszonyok jönnek-mennek… „Menekülni innen!” – A tündérpalotából, az azílomból, egyszerre a rémségek háza lett. „Hová?” – „A toronyba, az ő kis kápolnájába! Imádkozzunk ott érte, amíg kötözik.”

… Győr ostroma végetért… Robotra visznek … húsvét hétfőjén a görnyedthátú robotosok között végigmorajlik: „Meghalt a püspök!” … Nem láttam a koporsóban, nem láttam, mikorra sírba tették a Jó Pásztort, aki életét adta juhaiért. Magam előtt látom a Püspökvár falában a mi kis reliefünket: „Mert nem engedte, hogy egy is elvesszen közülük”. Megrémülök a gondolattól, hogy fél évvel előbb táblára vésettük vértanú halálának próféciáját. Beteljesedett…

Amerikai Magyar Múzeum, 56. sz. kiadvány, 1998