English
SZABADSÁGOT VÁLASZTOTTAM…
1956. októberében, Budapesten, a MOGÜRT cég foglalkoztatott mint autómérnök. Egy zuglói zöldövezeti házban laktam szüleimmel és öcsémmel.
November 2-án szomszédom Schwarz Péter, volt osztrák állampolgár, átjött hozzánk, hogy nincs-e szükségünk valamire Bécsből? Ő két osztrák barátjával, akik embercsempészés vádjával voltak börtönben Budapesten, indul útnak másnap reggel Bécsbe. Rossz származásom miatt (osztályidegen, klerikális), állandóan megkülönböztetettként kezeltek. Így már régóta erősen ért bennem a gondolat, hogy kijussak a szabadvilágba, New Yorkba, ahol unokatestvéreim éltek. Talán ez lenne a kedvező alkalom…
Péterrel és a két osztrákkal, sajnos nevükre már nem emlékszem, november 3-án, szombaton reggel indultunk el. Gyalog a Hungária-körútig, teherautó-stoppal az Árpád hídon keresztül a Bécsi útig. Szitáló esőben várakoztunk egy Győr felé menő teherautóra. Végre jött egy, mely hajlandó volt bennünket Győrbe vinni. Többször leállítottak fiatal szabadságharcosok. Osztrák barátaink rendelkeztek olyan papírral, melynek felmutatói számára egy Forradalmi Bizottság biztosította a Bécsbe való visszatérést.
Minden csomag nélkül, 120 dollárral, valamennyi magyar pénzzel a zsebemben és valamilyen személyi igazolvánnyal utaztam. Délután érkeztünk Győrbe, ahol nagy volt a kavarodás. A Hotel Pannónia (?) tele volt nyugati újságírókkal, akiket az foglalkoztatott, hogy hol van Kéthly Anna, a Szociáldemokrata Párt elnöke, aki akkor kellett volna megérkezzen.
Megtudtuk, hogy az első vonat, mely Sopronba megy, rövidesen megérkezik Pest felől. A vonat tele volt már menekülőkkel. Úgy döntöttünk, hogy ezzel megyünk mi is tovább. A Sopron előtti állomásnál senki nem szállt le a vonatról, csak mi négyen. Teljes sötétben, holdfénynél, baktattunk be a faluba. Egy házból kiszűrődő fényt láttunk és beszélgetést hallottunk. A nyitott kapun keresztül besétáltunk, a rendőrségre. Mikor ezt felfedeztük, halálfélelemben szinte elpárologtunk onnan. Hallgatóztunk és igyekeztünk olyan házat találni, amelyből német beszéd hallatszott ki. Oda kopogtunk be. Szívesen fogadtak, megvacsoráztattak és levezettek bennünket egy elég mély patakig, melynek túlsó oldalától nem messze húzódott az osztrák határ. Derékig érő vízben gázoltunk át késő este. Már a túlsó oldalon bukdácsoltunk, mélyszántott, aknátalanított, fás ligeten keresztül, melyben még voltak drótakadályok, mikor hirtelen egy világító lövedéktől nappali fényben úszott az egész terület. Levetettük magunkat a földre, mert végünk van, ha itt meglátnak bennünket. Éppen bokrok mögött álltunk, mikor orosz beszédre lettünk figyelmesek. A szívem verését is talán meg lehetett hallani, oly erősen dobogott. Az egyik osztrák fiú már olyan gyenge volt, hogy felváltva, támogatva cipeltük. Alig bírta a menetelt. A zavaró az volt, hogy közben beborult, a hold irányító fénye is megszűnt, sőt elkezdett havazni. Egyszer csak egy szőlős területre értünk és felfedeztünk egy csősz kunyhót is a közelben. A szőlő nem a szokásos módon volt futtatva, ami azt a gyanút keltette, hogy már Ausztriában vagyunk. Besurranva a kunyhóba egy félredobott papírzacskót találtam, amelyen egy Deutschkreutz-i vegyeskereskedés címe állt. Cigaretta szünet következett, mert már tudtuk, hogy Ausztriában vagyunk! Gondot még a tekergő határ jelenthetett, amelyen keresztül ismét visszakerülhettünk volna magyar területre. Óvatosan a szőlők között kúszva közeledtünk egy kis osztrák falu – Deutschkreutz – felé.
Határozottan, könnyedén gyalogoltunk a főutcán az osztrákok ismerőseinek házához, akiket éjjel 2-3 óra körül zavartunk fel. Az ő segítségükkel vettük meg a vasúti jegyet és ültünk fel a Bécsbe menő vonatra reggel 5-6 óra körül. A vonat elindult és néhány rövid percen belül befutott egy nagyobb állomásra – Sopronba!
Ismét visszakerültünk magyar területre. Attól féltünk, hogy a peronon álló, sok orosz katona felszáll a vonatra az utasok ellenőrzésére. De nem került erre sor! Két perces (két órának tűnő) megállás után, a vonat ismét elindult, ezúttal valóban Bécs felé!
Reggel hétkor érkeztünk meg a Südbahnhofba. Rögtön felfigyeltünk az érkező emberek közötti nagy izgalomra:
Az oroszok rátámadtak Budapestre, folyik a hősies harc…
2003. november 2. (AMM 84. sz. kiadványa)
Bikkál Gyula múzeumunknak adományozta azt a ruhát (kabát, zakó, ing, nadrág, nyakkendő), amelyben 1956. november 4-én, vasárnap hajnalban, megérkezett a szabadvilágba: Bécsbe, majd december 15-én New Yorkba.