Sík Sándor

Sík Sándor
Move your mouse over image or click to enlarge

Sík Sándor

SÍK SÁNDOR – KÖLTÕ (1889 – 1963)

MENTS MEG URAM!

A virágtalan, gyümölcstelen ágtól,
A meddõségtõl, lanyhaságtól,
A naptalan és esõtlen égtõl:
Ments meg Uram a szürkeségtõl!
Édes az ifjak mentás koszorúja,
Fehér öregek aranyos borúja,
Virága van tavasznak, télnek:
Ne engedj Uram, koravénnek!
Csak attól ments meg, keresõk Barátja,
Hogy ne nézzek se elõre, se hátra.
Tartsd rajtam szent nyugtalan ujjad,
Ne tûrd, Uram, hogy bezáruljak!
Ne hagyj Uram, megülepednem,
Sem eszmében, sem kényelemben.
Ne tûrj megállni az ostoba VAN-nál,
S nem vágyni többre ki mai magamnál.
Ha jönni talál olyan óra,
Hogy megzökkenne vágyam mutatója,
Kezem kezedben ha kezdene hûlni,
Más örömén ha nem tudnék örülni,
Ha elapadna könnyem a más bûnén,
A minden mozgást érezni ha szûnném,
Az a nap, Uram legyen a végsõ:
Szabadíts meg a szürkeségtõl!
(Az Isten fiatal címû ciklusból, 1940)

A két világháború egyik legismertebb és egyik legtevékenyebb szellemi vezetõjét emlékezzük Sík Sándorban, halálának negyvenedik évfordulóján, ugyanolyan õszinte tisztelettel, mint ahogyan tanítványai, munkatársai és rendtársai körülvették, ahogyan hûséges cserkészei emlékeznek róla és még most is tanulnak tõle: mûveit újra és újra elõvéve, verseit idézve és életét, munkásságát méltatva. Nagy mûveltségû ember volt a szó igazi és európai értelmében, akinek a tanulás és azután a tanítás egy életre szóló elkötelezettséget jelentett, hivatásbeli kötelességet, hivatást, elhivatottságot.

Abban az idõ ben született, amikor látszólag “nyugodtabb idõket” éltek testvéreink a Kárpát-medencében. Valójában az I. világháború viharát megelõzõ “szélcsend” nem volt nyugodt, csupán a fegyverek zaja nem volt annyira hallható: ebben a “csendben” készült Sík Sándor arra az életfeladatra, amely élet azután, a viharok idején szolgált sokaknak “mécsesként”, gyertyaként, fáklyaként, világító lámpásként a nagy magyar sötétségben.

Sík Sándor a piarista szerzetes, paptanár, cserkészvezetõ, egyetemi-tanár (Szegeden), folyóirat szerkesztõ és kiadó (Vigília), rendjének tartományfõnöke (1947-1963), irodalomtudós, író és költõ, nagyszerû hitszónok és népszerû lelki vezetõ, és mindig mindenkinek erejét, idejét adni tudó becsületes ember: élte, amit hirdetett Krisztus szolgájaként: lett emberebb ember és magyarabb magyar. Máltatásában nem lehet csak az íróról, csak a professzorról vagy csak a lelki vezetõrõl beszélni, vagy csak az méltatni, amit tett a magyar ifjúság neveléséért és kimagaslóan a magyar cserkészetért. õ mindig, mindenütt és mindenkinek adta gazdag önmagát, tudva, hogy amit adni tud, azt kapta: Isten ajándéka és azért kapta, hogy: “sugározza szerteszét a testvéreknek, kik az éjben járnak…” (1916-ban megjelent “Költemények” mottója).

Állandóan dolgozott, tanult, tanított, írt, elõadott, szervezett és ennek a dolgos, munkában emésztõdõ életnek egy neve volt: “szolgálat”. Szolgálta az idegen hatalmaknak kiszolgáltatott trianoni árva magyarságot, szolgálta a célokat, eszményeket keresõ magyar ifjúságot és ha lehetett még jobban szolgálta a II. világháború után leigázott, elárult, lelkiekben is lerongyolódott magyarságot. Harcolt a felekezeti iskolák megmaradásáért, a kereszténység megmaradásáért, akkor, amikor sokan belefáradtak a küzdelembe. Megérte 1956 napsugaras októberét és csatátvesztett novemberét. Kortársai láthatták õt nyilvános mûködésének hosszú évein keresztül sokakkal szívósan együtt dolgozni, örömükben, bánatukban jóbarátként osztozni, láthatták õt gondterhes arccal a piarista rendház folyosóján sietni értekezletre, megbeszélésre, látták õt lelkesen imádkozni és térítõként prédikálni, de soha, soha nem láthatták õt belefáradni a küzdelembe, feladni célt vagy hûtlenné válni ahhoz, amit hitt, tanított és hirdetett.

Több mint negyven éve halt meg, de öröksége mint a jól kezelt talentum csak gazdagabbá válik, többen és többen gazdagodnak belõle.

Sík Sándor emberi nagysága abban van, hogy mert az lenni és annak maradni, aminek az Isten õt rendelte.

Ft. Mustos István, Sch. P.