Mézesbáb

MÉZESBÁB

A mézeskalács-készítés ősrégi eredetű mesterség, melynek emlékét megőrizte a vadmézgyűjtőt ábrázoló őskori barlang festmény, az egyiptomi mézes lepény és a római cserépformák. A méz hosszú időn át pótolhatatlan volt, megbecsülése a belőle készített tésztára is átment ez ezért jelentőséget, helyenként misztikus erőt is tulajdonítottak neki. A méz királyi eledel volt. Kölnben ma is hagyomány a mézeskalács-készítés, mely valószínűleg Nagy Lajos királyunk idejében, Aachenba készülő magyar zarándokokkal került oda. A 16/17. században Nürnbergben lendült fel a formaalakítás művészi stílusa, ami egész Közép-Európában elterjedt. Ezért is következtetnek egyesek tévesen arra, hogy maga a mézeskalács-készítés is nyugatról jött Magyarországra.

A magyar ősi méhész-nemzet. Magyarország méhészetének 11. századi írott nyomai vannak. Egy 16. századi irat utal “mézesbáb”-ra. Mai ismereteink szerint az első magyarországi mézeskalácsos-céh 1619-ben alakult Pozsonyban, de Kassa is mézeskalácsos központnak számított a 17. században.

A Magyarországon használt formák és díszítések sajátosan magyar jellegűek és nem nyugati eredetűek. A mézeskalács neve a Dunántúlon mézesbáb, Erdélyben tordai pogácsa. Ezek emberi alakra emlékeztetnek, és valószínűleg áldozati sütemények késői maradványai. Az ősi alakú pogácsák is az áldozati sütemények közé sorolhatók, főleg a Kézdivásárhelyen készült kerek, lapos székelypogácsák, és a szintén kerek debreceniek, amelyek a hamuban sült pogácsákra, bujdosásban sütött lepényalakú kenyerekre emlékeztetnek. Díszítésük egy része régi jelekből keletkezett.

A mézesbábos mesterség valóban a fafaragóművészet ágához tartozik. A bábosmester, rendszerint körtefából, maga faragta ki a mintákat vésővel vagy késsel 6-8 mm mélységre. Visszájáról, fordítva véste a mintát, hogy a velük kiszaggatott báb a helyes formát kapja. Ez a fajta faragás nagy ügyességet és biztos látást kívánt. A művészien kifaragott bábosvésetek, az úgynevezett ütőfák, meglepő szobrászkészségről tanúskodnak. Az ütőfák apáról fiúra öröklődtek és egy műhelyben olykor nagy számban halmozódtak fel sok-sok nemzedék alkotásai. A minták igen változatosak voltak. A legrégibb és legszebb ütőfák aprólékosan kifaragott reliefje vallásos jellegűek voltak. A vallásos tárgyúakat azzal magyarázzák, hogy egykor éppen úgy fogadalmi, áldozati, ünnepi tárgyak voltak, mint a viaszból, szintén a mézeskalácsos mesterek által készített offerek (latin, felajánlások). Ezek valószínűleg ünnepekkel, búcsújáró helyek szentjeinek életével álltak kapcsolatban.

Kedveltek voltak és egyre jobban elterjedtek azonban olyan mézesbábok, melyek pásztort, betyárt, huszárt, táncoló párt, pólyásbabát, bolondmiskát, török basát, állatokat, felszerszámozott lovat, sőt politikusokat is ábrázoltak korahű öltözetben. Sorozatukból egész művelődéstörténeti gyűjtemény kerül ki. Egyik legkedveltebb forma a szív – mind a mai napig – melyen gyakran előfordult a 3-as és 8-as szám, aminek szimbolikus jelentősége a leány és legény összetartozása. Ma már múzeumokban őrzik a sok százra, de inkább több ezerre tehető művészien kifaragott ütőfát.

A mézeskalács tésztája főtt mézzel és cukorral kevert finom lisztből készül. Élesztőnek szénsavas ammóniumot kevernek a tésztába. A meggyúrt tésztát a belisztezett mintafába nyomkodták és amikor megszikkadt lassú tűznél megsütötték.

A ütőfával készült régi mézeskalácsok szépségét a kifaragott domborzat adta, egyéb díszítményre nem szorult. Ma már ritkán láthatók ezek a remekek. Jelenleg a formákat – szív, báb, huszár, ló, stb. – csak kivágják, befestik pirosra és színes cukorral, képpel, tükörrel díszítik. Ennek következtében művészeti jelentősége megszűnt.

A mézeskalácsos sátra azonban ma sem hiányozhat a vásárokról, búcsúkról. Változatlanul a gyerekek, barátok és szerelmesek közkedvelt és szeretettel őrzött vásárfia a mézesbáb.

Forrás:

Domanovszky György, A magyar nép díszítőművészete I-II, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981

Győrffy István – Visky Károly, A magyarság tárgyi néprajza, I-II, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest 

Amerikai Magyar Múzeum, 7. sz. kiadvány, 1991