Magyar viselet

A MAGYAR VISELET EREDETE ÉS TÖRTÉNETE

Kerkayné Maczky Emese

 

Egy nép kultúrájának közvetlen megnyilvánulása, ami a tömegek életével szorosan összefügg, sorsukat végigkíséri, egyes események emlékét megőzi és megmagyarázza az a viseletük. A mi nemzeti viseletünk is híven tükrözi a sok évezredes magyar sorsot, mely időben és térben oly különböző helyeken ért el fontos korszakokat. A magyarok sorsával, történelmével együtt halad a viseleté is.

Eurázsia magyar és rokonfajú turáni népei nemcsak hadakozáshoz értettek, de volt szervezetük, törvényhozásuk és művészi kultúrájuk. Vitathatatlan, hogy Kelet fejlett művészi kultúrájának kialakításában a turáni népeknek részük volt. Sőt Európa kultúrtörténetére is maradandó hatást gyakoroltak. Egyik nevezetes érték, amelyet Európa földjére hoztak, illetve elterjesztettek, ruházatuk művészi becsű szabása és díszítése volt. (1. kép: Kalotaszegi legény és leány pártában és muszulyban. 2. kép: Nemes hölgy és úr arannyal gazdagon hímzett ruhában, XVIII. század.)

A hun fejedelmeket a fémtárgyak ábrázolásaiból ismerjük. Öltözéküket vizsgálva, meglepő hasonlóságot találunk a magyarság ősi viseletével, melyet a XX. századig megőrzött nálunk a főurak díszöltözete és a nép sokféle viselete.

A szentpétervári Ermitázs-gyűjteményében látható egy ezüsttálon egy IV. vagy V. századbeli hun fejedelem lovon ülő alakja, amint hátrafelé nyilaz. (3. kép: Hun fejedelem lovasalakja) A körvonalban megmutatkozó ruházata, mely térdígérő, övvel leszorított dolmányból és szűk nadrágra felhúzott csizmából áll, mind a szabása, mind egész formája a mi régi uraink viseletét adja. A süveg homlokboglárja, a mellcsat, az öv, a csizma széle és a lószerszám megmutatják azoknak az apró fémvereteknek az alkalmazását, melyek honfoglaláskori sírjainkban oly nagy számban találhatók. A fejedelem bajuszviselete is hasonló a magyarokéhoz.

Anonymus azt írja a XI. vagy XII. század végén, hogy a régi haza földjén sok volt a nyuszt, úgyhogy nemcsak nemes, hanem a gulyás, kanász és juhász is evvel ékesíté ruháját azon a földön... Megemlíti, hogy szövetből voltak sátraik, nyusztok és más vadak bőrével ruházkodtak. A honfoglaló magyar ruházatának főanyaga is a bőr lehetett. Ezt letarolva, vagy prémjével együtt használták. Megfigyelhetjük, hogy a mai magyarok ruházatában is milyen nagy szerepe van a bőrnek. Ezer évvel ezelőtt is megvolt a kacagány, ködmön, bekecs, suba. Bőrből volt a szűk nadrág, a lágytalpú csizma, a prémes süveg és kalpag. Bőrből voltak az övek, tarsolyok, nyergek és a lovak sallangos szerszámjai. (4. kép: Testőr párducbőr kacagányban, díszesen felszerszámozott lovon, XVIII. század. 5. kép: Különféle magyar bundák, XIX. század.) Erről tanúskodnak a honfoglaláskori sírok, melyekből nagy számban kerülnek elő gombok (A gombot a magyaroktól vették át Európa népei.), pitykék, boglárok, veretek és kapcsok a maradék bőrdarabokkal. Tehát a fémpitykéket, boglárokat süvegre, övekre, bőrcsizma szárára, s az ujjas felsőruhára is tették, nemcsak díszítésként, hanem a fegyverek elleni védelemül is. Számos vidék pitykés férfimellény-viselete ide vezethető vissza. (6/a kép: Rimóci legény pitykés mellényben, Nógrád megye.  6/b kép: XIX. századi pitykés fiú mellény. Amerikai Magyar Múzeum tulajdona.)

Őseink ismerték a tímár-, szűcs- és varga-mesterséget; értettek a szűrposztó (nemez-szövet) és abaposztó készítéséhez. A nemezszövetet sátorfalnak, takarónak, szőnyegnek és a ruházathoz használták. Vászonból volt az ing és a bő, ráncos gatya. A nők, keleti szokás szerint, hosszú ingfélében jártak, melyből kettőt is felvettek. A felsőt, amit ma ruhának nevezünk, hímzéssel díszíthették. A szösz, kender, orsó, vászon, gyolcs, szőni, varrni szavak már a honfoglalás idején megvoltak nyelvünkben. Egy érdekes régi szavunk a fehérnép, ami általában nő-t jelent, s a túlnyomóan fehér ruházatukkal magyarázható. Némely vidéken, mint az Ormánságban, a Somogy megyei Csököly faluban, Göcsejben, Torockón, a Barcaságban (hétfalusi csángók) a nép ma is majdnem teljesen fehér gyolcsöltözetben jár. (7. kép: Ormánsági fiatal asszony fehér háziszőtt gyolcsban. 8. kép: Göcseji öregasszony fehér viselete.)  Néhol esküvőre, máshol pedig gyászra öltözik hófehérbe a magyar. Ezzel a sok fehér ruházattal bizony fontos volt az állandó tisztálkodás is, ami akkoriban Európában még nem volt szokás. Így érthető, hogy a bizánci írok elismeréssel szólnak a magyarok tisztaságáról, szépségéről és tábori fürdőikről. Ezt aztán igyekeznek tőlük átvenni. A kabát (khabad) és mente (mandyae) is megtetszett nekik, mert átveszik öltözetükbe – írják. (9. kép: Főúr prémmel díszített mentében, XIX. század. 10. kép: Városi polgár prémmel díszített mentében, XIX. század.)

A kereszténység terjesztésével nemcsak az ősi vallást de a szokásokat is tiltották. Az ősi ruházat elhagyása és a nyugati öltözékhez való alkalmazkodás a vallásváltoztatás következtében terjedt el a felső osztályokban. A nép nem hagyta el a szokott ruhát és idővel az előkelőek is visszatértek régi keleti pompaszeretetükhöz. Annyira szerette a magyar a fényűző viseletet, hogy rendeletekkel igyekezték tiltani a díszes öltözködést egész történelme folyamán.

XI. századbeli magyar férfi viselet a pécsi székesegyház domborművein látható: két magyar úr gyönggyel kivarrt ingben, bogláros mentével és csúcsos süvegben. A velencei Szent Márk-templom egyik mozaikján nyilas magyar vitéz látható hármas hajfonattal, ködmönben és magasszárú csizmában.

A tatárjárás idején a kun betelepülők viselete nagy hatással volt a magyarságra, főleg mivel a király is abban járt. A kun köntös földig ért, derékban testhez simult és csípőtájban ráncolódott. A hegyes, hosszú süvegüket, melynek felhajló és bevágott karimája volt a magyar urak is hordták. (11/a kép: IV. László király kun – “pogány” vagyis ősi – viseletben, oldalt csukós, ráncos aljú köntösben és csúcsos süvegben, Képeskrónika 1358. 11/b kép: IV. László király, Undi Mária rajza.) Az itt ábrázolt IV. László királyunk öltözete erősen emlékeztet néhány ma is használt népviseleti darabra. Valószínűleg a “kun” viseletnek nevezett ruházatot már az ősmagyarok is hordták, és IV. László királyunk idejében újra visszatértek viseléséhez. Ebben az időben terjedt el a női öltözék régi ingformájára kerülő, deréktól ráncolt, prém- vagy zsinórszegélyes, hosszú szoknya.

Az Anjou-korban a magyar úri öltözék annyira tetszett az előkelő idegeneknek, hogy átvették és külföldön is elterjesztették. (12. kép: Gombos kurtaujjú dolmány, hímes ingujj, szűk nadrág, lent gombbal záródik, sarú és bőrkapca, XVII. század eleje.) A régi, nemes formájú, testhezálló dolmány, a lábra feszülő szűk nadrág és csizma, a mente és kacagány (párduc-, tigris- vagy farkasbőrből) a magyar férfiak kedvelt ruhadarabjai maradtak egészen a XX. századig. Prémes süveg boglárjába tűzött daru, kócsag vagy kerecsentoll egészítette ki a férfiöltözéket. (13. kép: Magyar tábornoki díszruha. Dús zsinórzású dolmány, prémmel szegett mente, párducbőr kacagány, prémsüveg kerecsentollas forgóval, XVIII. század. 14. kép: II. József gyerekként magyar díszruhában, mentében, prémsüvegben, XVIII. század – a ruha a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdona.)

A női viselet időtálló darabjai: alsóing, felső ing (felimeg) sokszor ráncos, hímzett és gyönggyel díszített ujjakkal, testhezálló, hímzéssel, gyönggyel, sújtással díszített ingváll/fűzőváll, melyet zsinórral fűztek egybe, bokáig érő, erősen ráncos szoknya, többsoros bársony vagy csipke szegéssel, széles, ráncolt kötény (előkötő), szintén csipke, hímzés, rece díszítéssel. (15. kép: Hosszú ráncolt szoknya, csipkével díszített szoros fűzőváll, csipke kötény, bő mente. Minden darab gazdagon zsinórozott. 16. kép: Főúri hölgy esküvői ruhája, 1687.) A nők is viseltek mentét, subát, süveget, díszes főkötőt, a lányok gyöngyözött, bogláros vagy pillangós pártát, gyöngyös virágokból font koszorút, kezükben keszkenőt. Feltűnő, hogy ezeket a ruhadarabokat az úri osztály és a falusi nép egyaránt viselte. A különbség az anyag minőségében és a kivitelezésben mutatkozott csupán.

Mindenkor hangsúlyt fektettek úgy a férfi, mint a női ruházat elkészítésénél a színek és díszítés összhangjára. Ezért is olyan ízléses és festői a magyar úri- és népviselet. (17. kép: Esterházy László mentéje, XVII. század közepe. 18. kép: Gazdagon hímzett szoknya és vállfűző, Esterházy Orsolya ruhatárából. XVII. század közepe.)

Figyelemreméltó az is, hogy úgy a régi, mint az újabbkori ábrázolásokon a magyarok mindvégig kedvelték a testhezszabott viseletet, mely kihangsúlyozta karcsú derekukat, szép testalkatukat. (19. kép: Magyar királyi pár székely falfestményről, XIII. század. 20. kép: Udvarhölgy és nemesi családból származó apródja, XVI. század.) A nemesi öltözetre jellemző a színek pompája, tiszta feketét csak mély gyász idején használtak.

A magyar nemzeti viselet ősi és időtálló voltát az is bizonyítja, hogy a különböző politikai- vagy divatáramlatok hiába nyomták el, vagy szorították ki több ízben, a magyarság újra és újra visszatért ahhoz a ruházathoz, mely alkatának és lelkiségének legjobban megfelelt. Remélhetőleg a XX. század elszürkült falanszter rendszere sem semmisíti meg végérvényesen ezt a több évezredes örökséget.

 

 

A MAGYAR NÉPI VISELET

 

A magyar népviselet igen változatos és gazdag, vidékenként, sőt néha falunként más és más. Az ősi öltözködés számos darabja azonban megmaradt és az ország minden részében megtalálható. Ez arra utal, hogy a honfoglalás idején a magyar nép öltözete eléggé egységes lehetett. A vidékenként eltérő viseletek azonos vonásai a magyar faj alaptulajdonságaival függnek össze. A nép komolysága, méltóságteljes magatartása, járása, a ruhaformák zárt, nyugalmas körvonalait követeli. A népi ruhát pontosan szabályok szerint kell felvenni, s mindenkinél egyformán kell álljon a testen szoros, feszes elrendezésben. Elcsúszás, lazaság nagy illetlenségnek számít. Ezt Undi Mária így fogalmazza meg: “A mi népviseletünk inkább szabályos, némileg tán merev is, mintha egyenruha lenne. A díszbe öltözött paraszt szép szobornak tudja magát, azért ruhája csorbítatlan rendjére gondosan ügyel. Festés, fényképezés közben világért sem hajlana és csak a szoborszerű helyzetben akarja magát látni. Népviseletünk így azután nem is annyira festői, mint inkább konstruktív, azaz építészeti szépségű; amit festőinek látunk benne, az valójában csak a színek ragyogása és harmóniája. A népi ruha építészeti elgondolású zárt formakör, mely népünk katonás megjelenéséhez így illik és mind a test, mind a lelki világát így juttatja érvényre. Önérzetes büszke mivoltát, daliásságát pedig még jobban aláhúzza határtalan pompaszeretete, amely miatt a nép anyagi erején felül költ ruhájára s a színek, anyagok és az arany-ezüst csillogásáért sok mindenről lemond.” Ősi keleti öröksége ez a magyarnak, melyet az elmúlt ezerszáz évben sem a nemesség, sem a falusi nép nem volt képes másra elcserélni. Elnyomás, szegénység, divat, politika, idegen környezet nem volt képes ősi tulajdonságait megsemmisíteni. (21. kép: Fiatal pár, Vajdácska, Zemplén megye. 22. kép: Fiatal pár, férfi ezüstpitykés, zsinóros mentében, Szolnok, Szolnok megye.)

Az egyes vidékek népviselete változott az évszázadok folyamán, de a legősibb magyar ruhadarabokat mindenki viselte a Duna-medencében. A betelepített szász, flamand, kun és sváb fajok, a beszivárgó románok és szlávok mind a magyar viseletformákba öltöztek. Úgy tűnik, hogy a Duna mentén ittléte óta a népviseletre a magyarság szabott törvényt, semmint hogy mástól kapott volna alapvető ötleteket. A magyar viselet és hímzés keleti emlékei ma is hódítanak a környező népek körében, akik meg vannak róla győződve, hogy az sajátjuk.

Egyes vidékek viseletének leírása helyett itt néhány ősi, a magyarság körében kedvelt, ruhadarab kerül bemutatásra.

A magyar nép egyik legősibb ruhadarabja a SZŰR. (23. kép: Cifraszűr, Bihar. 24. kép: Hortobágyi csikós cifraszűrben.) Ázsiai eredetű és többezeréves múltja van. Egy több mint 1500 éves perzsa kőreliefen is látható. Vállravetve viseli tulajdonosa, akárcsak a magyar férfiak. (25. kép: Egy méd férfi szűrben. Perzsa ábrázolás egy kőreliefen, Persepolis.) Szent István törvényei is megemlítik a gyapjúszövőket, illetve szűrtakácsokat. A magyar paraszt illetve pásztor legfontosabb ruhadarabja: felöltője, védelme a nap, szél és hideg ellen, éjszaka párnája és takarója. Ez díszruhája is, templomba, esküvőre csak szűrben illet menni. Az egész Kárpát-medencében viselték.

Szabása 12 egyenes téglalap alakú darabból áll. Anyaga birkaszőrből (rackajuh) vert sárgásfehér szűrposztó vagy abaposztó. A székelyek aba-köpenyegnek nevezik. Általában hímzéssel, piros vagy fekete rátéttel díszítik. A rátétes minták Belső-Ázsiára utalnak. (26. kép: Galléros szűr szabása elölről és hátulról, Karcag, Nagykunság. 27. kép: Szűr szabásmintája. Kisújszállás, Szolnok megye, XX. század eleje.)

A földig érő SUBA szintén ősi, ázsiai eredetű ruhadarab. (28. kép: Férfi, hímzett templombajáró subában, Decs, Tolna megye. 29. kép: Bogyiszlói férfiak subában.) A British múzeumban régi ephtalita érmeken ugyanolyan subák láthatók mint a magyaroké. Nálunk férfiak és kisebb méretűt nők is hordanak, úgyszintén nemzetiségeink körében is elterjedt. Magyar falusi gazdaember nem lehet suba nélkül. Bármilyen drága, a házasulandó legénynek be kell szereznie. Egész életében büszkén viseli a tekintély e jelképét. Télen a szőrével befelé fordított suba a kocsinülő embert fagy, hó ellen védi, melegben jó kocsiülésnek. Nyáron kifordítva hűvösen tart. Pásztorok kunyhó, takaró és párnaként is használják.

A subát kizárólag magyar szűcsök készítik, melynek szabása és összeállítása körülményes. Alakja kiterítve körformájú, 7-12 birka bőréből készül, a gallérja is egy természetes állatbőrből van. A szűcsök hagyományos, gyönyörű hímzéssel díszítik a subát. (30. kép: Férfi-suba kiterített vázlata. Felső kép: ugyan e suba vállhímzése, Gyula, Békés megye. 31. kép: Kecskeméti irhás suba szabása, alatta fekete birkabőrgallér.)

A KÖDMÖN is keleti örökségünk. (32. kép: Férfi ködmön háta. A felületet piros és zöld bőr rátét tagolja, a kerített mezőket hímzés tölti ki. 33. kép: Női ködmön háta. Díszítése irharátét és hímzés. Cigánd, Zemplén megye.) Egész Ázsiában viselik. A rackajuh, néha kecske szőrmés bőréből készítik. Magyarország egész területén minden rendű és rangú nő és férfi használta ezt a gazdagon hímzéssel vagy rátéttel díszített ujjas kabát félét. Kálmán király törvényileg tiltotta meg a papoknak a díszes ködmön viselését. De hiába, mert a papok sem tudtak lemondani szép örökségükről. Az évszázadok folyamán még többször is meg kellett nekik tiltani a ködmön viselését.  Mátyás király 8000 darabot csináltatott serege számára. Végvári katonák menteként használták. A köznépnek, főleg az asszonyoknak kedvelt viselete mind a mai napig.

A SZOKMÁNY vastag szürke, barna vagy fekete posztóból készült zsinóros kabát. Szintén ázsiai eredetű és ma is használják mindenütt. Európában valószínűleg a magyarok terjesztették el. Nálunk főleg Erdélyben panyókára vetve, vagy ujjába bújva viselik. (34. kép: Székely szokmány. 35. kép: Szokmány kiterítve. Szék, Szolnok-Doboka megye, 1914.)

Az ING és GATYA ősi viseletét is Keletről hozta magával a magyarság. Egyenes téglalap alakú vászondarabokból készültek. A derékban erősen ráncolt gatya természetesen több szélből van. A kalotaszegi férfi ing még ma is ilyen egyenes szabású: eleje, háta és ujjai egy-egy négyszög alakú lapból készül. A honfoglalás korában bő, hosszú felső inget (imeg, felimeg, ümög, fersing, pendely, bikla) övvel a derékhoz szorítva viselhettek a nők. Erre került a XIII. században a ráncos szoknya.  (36. kép:  Egyenes szabású férfi ingek, Tárkány, Bihar,  Kalotaszeg és Szék, Erdély. 37. kép: Mellé varrott és bevarrott ujjú női ingek, Palócföld, Bihar és Kalotaszeg. 38. kép: A bőgatya szabása. 39. kép: bőgatya /Csongrád/ és vászonnadrág /Szatmár/ szabása.)

A népi viselet fontos kiegészítői a kötény, fejdíszek, lábbeli (csizma, cipő, papucs) és ékszerek. (40. kép:  Palóc főkötők és csizmák.)

Népünk ősi és egyben legszebb viseletét Kalotaszeg magyar népe őrizte meg. Erről Kós Károly így ír 1932-ben Kalotaszeg című könyvében:

“Kalotaszeg népének egészen eredeti szabású, formájú és anyagú férfi, asszony és gyermek ruhaviselete csudaszámba menő módon tartotta meg mai napig teljes gazdagságában ősi formáját, mellyel másfélezer esztendővel ezelőtt vándorútjára megindult… ez a viselet szabásában, konstrukciójában, és pedig úgy vonalbeli, mint színbeli kompozíciójában semmiféle európai – sőt ma már talán ázsiai – nép ruhaszabásához nem hasonlatos… A kalotaszegi népviselet egyes, lényeges darabjaiban, és talán összességében, amennyire azt ma ellenőrizni lehet, megegyezik középázsiai lovas nomád népek egykorú viseletével… A déloroszországi u.n. szittya-kőszobrok szűrje és pörge kalapja a mai szűr és pörge kalap mása. És szűrt nem visel, – a magyaron kívül, – a világ egyetlen népe sem. A hegyes orrú, puhaszárú csizma minden idők ázsiai lovas népének lábbelije volt, de középtengeri népek sohasem viselték. Éppen így a nyári férfiviselet bő vászon gatyáját és kurta ingét sem. A kalotaszegi női viselet legjellemzőbb darabját, a muszujt, vagy bagaziát pedig a világon ezenkívül csupán az Uralhegyek egyik török-fajta népének asszonyai viselték nemrégen még. A kalotaszegi magyarság gazdag népi ruhatárának egyetlen darabját, egyetlen díszítő formáját sem vette át az őt közvetlenül környező, vagy vele keverten együttlakó és sok száz esztendő óta állandóan érintkező román néptől, illetőleg a közéje telepített flandriai parasztoktól. Viszont az ő népviseletének több darabját, átalakítva, átvették a közötte és körülötte élő románok. A flandriaiak, elmagyarosodásukkal párhuzamosan átvették a kalotaszegi magyar viseletet is, a magukét egészen elhagyták. Szinte bizonyos, hogy a mai kalotaszegi magyar népviselet egykor egész Erdély, sőt talán Magyarország magyarságának is viselete volt.”  (41. kép: Kalotaszegi férfi  hímzett bőrmellényben, egyenes szabású ingben és gatyában. 42. kép: Kalotaszegi menyasszony dulándlé-val a fején, fehér hímzett ingben, fehér ráncos szoknyában, hímzett bőrmellesben és díszes kötényben.)

Hálával tartozunk Kalotaszeg magyar népének, hogy ragaszkodik egyedülálló viseletük ősi hagyományaihoz, és megőrzött számunkra valamit a magyar régmúlt szépségéből.

 

Forrás: 

Undi Mária, Magyar hímvarró művészet, Budapest

Képek:

Undi Mária, Hungarian Fancy Needlework and Weaving, Budapest

Czakó Elemér, ed., A magyarság tárgyi néprajza, I.-II. Budapest

Hoffer-Fél, Magyar Népművészet, Budapest, 1994

A szerző fényképei és levelezőlapok

 

Amerikai Magyar Múzeum, 59. sz. kiadvány, 1998