Kürt

Régi jeladó hangszere a magyarnak, de egyben méltóságjelvénye is (Lehel kürtje). Alapanyaga tülök (szarv). A magyar szürkemarha szarvából készül a kanásztülök vagy kanászkürt (-duda). A 80 cm hosszú szarv hegyes végéből 8-10 cm-nyit levágtak, és lyukat fúrtak benne az üregig. Egyes vidékeken a pásztorok kidíszítették. A tülkök rendkívül magas hangúak. A kanásztülköt a pásztorok kihajtáskor használják, de előveszik ünnepi alkalmakkor is, hogy hangjával köszöntsenek.

A fakürt neve a székelyeknél kürt, az Alföldön víziduda. Félmétertől két méter hosszúak. Fenyő, nyír, bodza és nyárfából készülnek. A székelyek zádokfa (hárs) és nyírfa kérgéből is csinálják, innen a szádokkürt, nyírfa kürt név. A gyimesi csángók a vékonyabb végébe fúvószipkát szorítanak. Az alföldi vízidudába a szipóka meggy vagy eperfából készült. Úgy a fából mint a kéregből valót vályúban áztatták, mert vizesen jobb hangot adott. Amikor kiszárad, a fán apró rések keletkeznek és ezáltal szelel a fakürt. Estharmatosan különösen messzi hallatszott.

A kürtöt/tülköt fújták halászok, molnárok, pásztorok jókedvükben, hajósok, tutajosok ködös időben jeladásra; székelyek, alföldiek a vadak távoltartására használták. A néphagyomány szerint a lármázás szokása egykori ellenségriasztás emléke: démonűző, betegségtemető, tisztító szertartások maradványa. De használják újév és tavaszköszöntésre és esti beszélgetésre is. Orbán Balázs írja a korondi székelyekről: „néha legközelebbi szomszédjuk oly messze van, hogy csak hárskürttel beszélgethetnek csendes estvéken egymással”.