KOBOZ
Ősi magyar, közép-ázsiai eredetű énekmondó hangszer.
Énekmondás ősi szóösszetétel, egy belső folyamat. Mind a mai napig élnek Magyarországon olyan emberek, akik az énekmondás ősi műfaját élik, gyakorolják. Ez is keleti zenei örökségünk. Kobzos Kiss Tamás megtapasztalta, hogy a keleti népek – anatóliai törökök, kaukázusiak, japánok, szinte az összes közép-ázsiai nép mint az újgur, jugur, kazak, baskir, mongol, kirgiz, – a magyart is a kelet népének, testvérnek, rokonnak tartják. Ez nyelvi, zenei, szokásbeli – és természetesen antropológiai – rokonságot jelent. Rokon népeink mind ápolják ezt a közös örökséget.
A koboz rövidnyakú, gömbölyű hasú, húros, pengetős hangszer. Négy-öt, vagy még több bél- vagy sodrott húrral volt ellátva. Nem tudjuk, hogy az a koboz, ami fennmaradt a csángóknál ugyanaz-e mint amit Tinódi Lantos Sebestyén idejében, vagy a XVII., XVIII. században használtak.
Szepcsi Csombor Márton írja, hogy francia hagyomány szerint a Catalaunum-i csata után ezer kobzos kísérte a hun hősi halottakat a temetésre. Olyan nagy hatással volt ez az ottan élőkre, hogy azóta Franciaország ezen egyetlen községében használják a kobozt keservük kifejezésére. Zrínyi Miklósnak kedves hangszere a Magyarországon általánosan népszerű koboz. Évszázadokon keresztül az idegenbe szakadt magyar diákok kísérője volt. Általában komoly, múltidéző, szomorú, keservet kifejező, hősi énekmondó hangszer. Elsősorban azonban a katonák kezébe való, mondta hangszeréről egy kobzos évszázadokkal ezelőtt: