Magyar naiv művészet

MAGYAR NAIV FESTÉSZET és SZOBRÁSZAT

Vankóné Dudás Juli: Pünkösdi mályfa alatti tánc
Vankóné Dudás Juli: Pünkösdi mályfa alatti tánc

 

A naiv művészetet a XX. század fordulóján fedezték fel. Rádöbbentek a gondolkodók, hogy az antik és reneszánsz művészeti hagyományokon kívül is vannak értékek. A figyelem ráterelődött a természeti népek kultúrájára, azok művészi használati és rituális tárgyaira, amelyek természeti környezetükkel teljes egyhangban voltak. A tárgyak készítőinek semmiféle művészi iskolázottságuk nem volt, alkotásaikat nem is nevezték művészetnek, hiszen kultúrájuk fontos tartozékait képezték. E munkákat ma népművészetnek nevezzük. A naiv művészet ebből a forrásból táplálkozik.

A naiv művészet varázsának felfedezése egyben megtörte azt a 400 éves igyekezetet, amelyet a gyarmatosítás által az európaiak, nyugati civilizáció címen, az egész világra ráerőszakoltak. A naiv művészet a harmincas években vált önálló művészeti irányzattá.

A naiv művészek általában kialakult világképpel rendelkező érett emberek, akik képeikbe és szobraikba sűrítik bele életük mondanivalóját. Felnőtt létükre megtartották a gyermeki látásmód ártatlanságát, de míg a gyermeknél a naivitás csak átmenet, a felnőtt alkotónál a naivitás megmarad. A művészkedő embert az is hasonlóvá teszi a gyermekhez, hogy nincs technikailag felkészülve. A művészi képzés hiányából következik, hogy nem követ stílusirányzatot. Alkotásai nem üres látszat, hanem a belső erő megnyilvánulásai. Nem kötelesség, hanem öröm. Hite és reményei kifejezés módja, drámai konfliktus nélkül. A naiv művész alkotásai egyéni, személyes vallomások, míg a népművész munkái névtelenül fejezik ki a közösség ízlését.

A magyar népművészetre jellemző virágornamentika mellett, a naiv művészetben alkalmazott, alakos ábrázolások elődei szintén megtalálhatók a paraszti kultúrában. Ilyenek a spanyol-viaszos figurális pásztormunkák, pásztorfaragások, festett kazettás templommennyezetek, asztalos festők munkái, hímzések ember és állat ábrázolásai, faragószékek szorító fejrésze, botok és csanakok kézbe illeszkedő része, pálinkás butellák, perselyek, miskakancsók, dudafejek, a palócvidék áttört faragóművészete, egyházi és vallásos jellegű szobrok, útszéli keresztek, türelem üveg, temetőkultúra szobrászata, stb. A vidéki kultúrában a festett vendéglői cégtáblák, vásári céllövöldék festményei, körhinták faragott és festett tárgyai, szentképek, céhzászlók, mesterségjelvényes cégérek, lövészegyleti céltáblák és vásári bódék díszletei előfutárai a magyar naiv művészetnek, mert ezeken a munkákon már felcsillan az egyéniség kibontakozása.

Magyarországon a naiv művészeket, a század elején feltűnt néhány egyén kivételével, főként a harmincas években fedezték fel. A “Magyar őstehetségek” – ahogyan nevezték őket – első kiállítása 1934-ben volt. Nagy lelkesedéssel fogadták őket a trianoni Magyarországon, hiszen érezhető volt egyszerű és tiszta, de sajátságosan egyéni munkáikban a magyar népi kultúra hatása. Alkotásaik keresettek voltak, mégis nehezen éltek meg miután otthagyták a falut, mert emberileg és anyagilag becsapták őket. A fiatal “őstehetségeket” a művész világ sem fogadta be és így többségük a szellemi és művészeti élet peremén tengődött.

A két világháború közti magyar naiv művészetnek külön csoportját képezik a ‘leánykarajzok’, melyek dokumentáló, megőrző jellegűek. Nem az elkülönülés, hanem az egyöntetűség a jellemzőjük és befogadást nyertek az éltető paraszti közösségben.

A naiv művészetet Magyarországon a hatvanas években újra felfedezték. A második hullám művészeire jellemző, hogy bár az “őstehetségek” nemzedékéhez tartoznak, idős, nyugdíjas korban kezdtek az alkotáshoz, ellentétben az “őstehetségek” fiatalkori indulásához. Ezek az emberek, akik mint földművesek, bányászok, pásztorok, asztalosok, gépészek, takarítónők, kazánfűtők dolgoztak egy életen át, nyugdíjas korukban, a bennük rejlő tehetségnek engedve, festeni és faragni kezdenek. Nem eladásra, kiállításra dolgoznak, hanem saját örömükre, sokszor gyermekkori vágyaikat kielégítve.

A magyar naiv művészet mindkét hullámának rendkívül gazdag a szobrászata. A faragók saját gyönyörködtetésükre, társnak maguk mellé készítették a szobrokat. Ezek nem élethűek, hanem a stilizált, népművészeti munkákra emlékeztetnek, de el is különülnek tőlük jellegzetesen egyéni mondanivalójuk és stílusuk által.

 

Kerkayné Maczky Emese

 

A NAIV MŰVÉSZET “FORRÁSAI”

vagy “az elődök felkutatása”

 

Népi hímzések állat és ember ábrázolása, XVIII. sz.

Spanyolviaszos figurális pásztormunka, XIX. sz.

Pásztorfaragások, XIX. sz. második fele

Templomok kazettás famennyezeteinek alak ábrázolásai, XVII. sz.

Asztalos festők

Faragószékek (a szorító fejrész ember v. csikófej alakú) XVI. sz.

Kézbe illeszkedő fogórész ember v. állat (ivócsanak, bot) XIX. sz.

Pálinkás butellák, perselyek, dohány/cukortartók, Miskakancsók (ember és állat alakúak)

Dudafejek

Palócvidék áttört faragóművészete

Egyházi és szakrális jellegű szobrok: védőszentek, csodatevő kegyszobrok

Korpuszok – Jézus ábrázolások, szobrok és útszéli keresztek évszázadokon át NEM változtak (ez tömeges jelenség)

Türelem üveg: rabok, juhászok, nyugdíjas bányászok készítették

Kiskun madonnák

Temetőkultúra szobrászati anyaga

Provinciális (vidéki) kultúra: festett vendéglői/szállodai cégtáblák, vásári céllövöldék festményei, körhinták lovai valamint faragott és festett tárgyai, szentképek, céhzászlók, mesterségjelvényes cégérek, lövészegyleti céltáblák, ponyvairodalom illusztrátorai, vásári bódék díszletei,

Fentiekben felcsillan az egyéniség, a személyes alkotójegyek fokozatos kibontakozása

(Forrás: Bánszky Pál, A naiv művészet Magyarországon, Képzőművészeti Kiadó, 1984)

 
Amerikai Magyar Múzeum, 22 sz. kiadvány, 1993