Fejfák

Fejfák – Kopjafák – Gombosfák

Jakab Ferenc

“Régi idők öreg kopjafái alatt alussza álmát az én népem, mohos temtőkben, vadvirággal takart padmalyos sírokban, szép madárszó mellett.

Itt járok közöttük, beszélgetek velük, költögetem őket, mert nem igaz, hogy négy szál hitvány deszkával vége van mindennek. A sorsok nem múlnak el. Minden holttest letett ruha, melybe a gyermek öltözik. A temető a soha ki nem alvó élet álarca csak.” (Nyírő József: Kopjafák)

Néhány székelyföldi faluban még fellelhetők fejfás temetőrészek, emlékeztetve hagyományos sírkertjeinkre.

Ezek valóban virágos, díszített faoszlopos, derűsen meleg hangulatú kertek, nem temetők. Az élő közösség másvilági tükörképét nyújtják, megőrizve a székely falu hagyományosan demokratikus rendjét.

A fejfákon nem volt és általában most sincs felirat. Így is, a helyi közösség formanyelvén mindent kifejeznek amire az ott sétáló, ugyanahhoz a közösséghez tartozó kíváncsi: vérségi hovatartozást, életkort, nemet, vagyoni-társadalmi helyzetet, foglalkozást és a halál okát.

Faragott sírjeleink kialakulásuk és jelentésviláguk alapján három típusra oszthatók: fejfák, kopjafák és gombosfák. Ezen típusok többnyire a hosszú évszázadok alatt összemosódtak, jelentéstartalmuk megváltozott, esetleg kivesztek.

A fejfák, vagy “fejtől való fák”, melyeket a kereszténység felvétele előtt valószínűleg “bálvány”-nak hívtunk, a halott kultikus ábrázolását szolgálták. A nemzetségi társadalom korában, az őstisztelet elemeként jelentek meg, így népművészetünk legősibb rétegéhez tartoznak.

A kopjafák a harcosok, katonák sírhantjainak nélkülözhetetlen járulékai voltak. Nem véletlen, hogy a székely katona-társadalom őrizte meg e nagyon régi, a lovas-nomád kultúrkörhöz tartozó hagyományt.

A gombosfák, vagy “lábtól való fák”, a koporsóvívő két rúd díszítésével, kifaragásával és ideiglenes sírjelként való használatával jöttek létre. Formaelemeik a fejfa tagjaira emlékeztetnek, de összarányuk nem egyezik a fejfáéval. Némely erdővidéki faluban kivivőfának nevezik őket. Valószínűleg sírjeleink közül ez a legújabb, valamikor a Kárpát-medencebeli letelepedésünk után alakulhatott ki.

Európában egyedülálló hagyományunk még él, helyenként felújítják és ápolják, de fennmaradása rajtunk is múlik. Látogassunk el Székelyföldre, ismerjük meg és adjuk tovább e hagyományt a következő nemzedékeknek.

Forrás: Olasz Ferenc – Dr. Kós Károly, Fejfák, Budapest, 1975

Amerikai Magyar Múzeum, 24. sz. kiadvány, 1993