English
MENTS MEG URAM!
A két világháború egyik legismertebb és egyik legtevékenyebb szellemi vezetőjét emlékezzük Sík Sándorban, halálának negyvenedik évfordulóján, ugyanolyan őszinte tisztelettel, mint ahogyan tanítványai, munkatársai és rendtársai körülvették, ahogyan hőséges cserkészei emlékeznek róla és még most is tanulnak tőle: műveit újra és újra elővéve, verseit idézve és életét, munkásságát méltatva. Nagy műveltségű ember volt a szó igazi és európai értelmében, akinek a tanulás és azután a tanítás egy életre szóló elkötelezettséget jelentett, hivatásbeli kötelességet, hivatást, elhivatottságot.
Abban az időben született, amikor látszólag “nyugodtabb időket” éltek testvéreink a Kárpát-medencében. Valójában az I. világháború viharát megelőző “szélcsend” nem volt nyugodt, csupán a fegyverek zaja nem volt annyira hallható: ebben a “csendben” készült Sík Sándor arra az életfeladatra, amely élet azután, a viharok idején szolgált sokaknak “mécsesként”, gyertyaként, fáklyaként, világító lámpásként a nagy magyar sötétségben.
Sík Sándor a piarista szerzetes, paptanár, cserkészvezető, egyetemi-tanár (Szegeden), folyóirat szerkesztő és kiadó (Vigília), rendjének tartományfőnöke (1947-1963), irodalomtudós, író és költő, nagyszerű hitszónok és népszerű lelki vezető, és mindig mindenkinek erejét, idejét adni tudó becsületes ember: élte, amit hirdetett Krisztus szolgájaként: lett emberebb ember és magyarabb magyar. Méltatásában nem lehet csak az íróról, csak a professzorról vagy csak a lelki vezetőről beszélni, vagy csak az méltatni, amit tett a magyar ifjúság neveléséért és kimagaslóan a magyar cserkészetért. Ő mindig, mindenütt és mindenkinek adta gazdag önmagát, tudva, hogy amit adni tud, azt kapta: Isten ajándéka és azért kapta, hogy: “sugározza szerteszét a testvéreknek, kik az éjben járnak…” (1916-ban megjelent “Költemények” mottója)
Állandóan dolgozott, tanult, tanított, írt, előadott, szervezett és ennek a dolgos, munkában emésztődő életnek egy neve volt: “szolgálat”. Szolgálta az idegen hatalmaknak kiszolgáltatott trianoni árva magyarságot, szolgálta a célokat, eszményeket kereső magyar ifjúságot és ha lehetett még jobban szolgálta a II. világháború után leigázott, elárult, lelkiekben is lerongyolódott magyarságot. Harcolt a felekezeti iskolák megmaradásáért, a kereszténység megmaradásáért, akkor, amikor sokan belefáradtak a küzdelembe. Megérte 1956 napsugaras októberét és csatátvesztett novemberét. Kortársai láthatták őt nyilvános működésének hosszú évein keresztül sokakkal szívósan együtt dolgozni, örömükben, bánatukban jóbarátként osztozni, láthatták őt gondterhes arccal a piarista rendház folyosóján sietni értekezletre, megbeszélésre, látták őt lelkesen imádkozni és térítőként prédikálni, de soha, soha nem láthatták őt belefáradni a küzdelembe, feladni célt vagy hűtlenné válni ahhoz, amit hitt, tanított és hirdetett.
Több mint negyven éve halt meg, de öröksége mint a jól kezelt talentum csak gazdagabbá válik, többen és többen gazdagodnak belőle.
Sík Sándor emberi nagysága abban van, hogy mert az lenni és annak maradni, aminek az Isten őt rendelte.
***
Ft. Mustos István Sch. P. (1931-2008) előadása az Amerikai Magyar Múzeumban, 26. sz. kiadvány, 1994