Sztanó Hédi

SZTANÓ HÉDI:

Hédi Sztanó
Hédi Sztanó

Élő néprajz a kamera szemével

Amikor a filmesek néprajzi filmeket készítenek, ezek talán filmek, de nem néprajziak, amikor néprajzkutatók készítenek filmet, azok talán néprajziak, de nem filmek…”
/Jean Rouch: A néprajzi film/

Ez valóban igaz, kivéve azt az esetet, amikor valaki néprajzkutatói és filmes diplomával is rendelkezik egy szerre. Nos, az én eddigi életem és filmjeim, éppen az utóbbira példák! Már Balett Intézeti éveim alatt (ahol néptánc szakon végeztem), lehetőségem nyílt mesteremmel és másokkal eljutni az országhatárokon innen és túl, olyan vidékek re, falvakba, ahol az emberek életének szerves részét képezték a hagyományos táncalkalmak, táncos népszokások csakúgy, mint a saját maguk által készített használati tárgyak és viseletek. Olyan varázslatos világ tárult fel előttem, ami semmihez sem volt fogható. Tudtam, nem elég erre a világra rácsodálkozni, ahhoz, hogy mélyebben megismerjem, meg meg kell tanulnom benne tájékozódni. Elhatároztam tehát, hogy elvégzem az ELTE Bölcsészkarának Magyar-, és Néprajz-szakát, hogy valóban szakemberként, felkészülten tudjam az ún. gyűjtőmunkát végezni. Végzett etnográfusként, a falvakat járva pedig egyre inkább éreztem, nem elég csak néhányunknak (akik ezzel foglalkozunk) ismerni egy-egy nagyszerű falusi zenész-, vagy táncos- egyéniséget, látni az évszázadokra visszanyúló szokásokat eredetiben, meg kell ezeket mutatni minél több embernek, mert ezek nemzeti kincsek! Ahhoz, hogy profi szinten tudjam megmutatni, jelentkeztem a Színház-, és Filmművészeti Főiskola akkor induló, 3 éves, posztgraduális non-fiction szakára, ahova fel is vettek. Évfolyamtársaim mind gyakorló tévések, filmesek voltak, akik nyilván engem a statisztikai egyen súly megtestesítőjének tartottak; én voltam hetünk közül az „outsider”, a szakmán kívüli kisebbség, akit (szerintük) kötelezően, föl kellett venni. Hamar bebizonyítottam, hogy néprajzkutatói, terepen szerzett tapasztalataim, az emberekkel való fesztelen kapcsolatteremtés, kommunikáció, a szívós kitartás, munkabírás, improvizációs képesség mekkora előnyt jelentenek egy-egy film készítése kor. Mind a néprajzi gyűjtőmunkához, mind a néprajzi dokumentumfilm-készítéshez óriási empátia (beleérző képesség) és alázat kell. Rábírni az embereket arra, hogy beszéljenek, vagy énekeljenek legbensőségesebb érzéseikről, vagy a kívülről jött idegennek megmutassák a közösségben tabuként számon tartott szokásokat, nem egyszerű dolog. Pláne, ha az idegen még fiatal nő is! Már néprajzosként megtanultam, hogy határozottnak, de észrevétlennek kell maradnom, ha egy eseményt meg akarok örökíteni. Mielőtt gyűjteni – később filmezni – megyek, komolyan fel kell készülnöm, minden fellelhető anyagot el kell olvasnom, mielőtt a helyszínre érkezem. S aztán következik a dolog legnehezebb része: úgy kell kérdeznem, úgy kell az embereket irányítanom, hogy úgy érezzék, nekik fontos elmondani, megmutatni a saját kultúrájukat, mert engem komolyan érdekel, és jó szándékkal közelítek a városi ember által sokszor lenézett tradicionális szokásaik hoz. Szakmai pályafutásom egyik nagy sikerének könyvelem el például, hogy az erdélyi Méra faluban, – ahol „Juhbemérés” alkalmával a nagy esemény előtti éjszakán a juhosgazdák összeülnek tanácskozásra, megbeszélni és írásba foglalni az azévi szabályokat, s ahova előttem nő (a háziasszonyt kivéve) nem tehette be a lábát – jelen lehettem, sőt operatőr kollégámmal filmezhettünk is. Vagy amikor a máramarosi Sugatag faluban a kis hegyi templom éjféli miséjén – a szigorú szabályok ellenére –, mi is jelen lehettünk kameránkkal. A régi hagyományok iránti vonzódás és tisztelet miatt van, hogy mindig csak kis stábbal, maximum 3 emberrel dolgozom; olyanokkal, akik ugyanúgy szeretik ezt a műfajt, mint én és szakmailag, emberileg egyaránt megbízom bennük. Néprajzi dokumentumfilmet készíteni óriási felelősség: nem szabad hazudni, mégis úgy kell a valóságot megmutatni, hogy a néző megértse és megszeresse a témát. És felelősség azért is, mert ahol a kamera megjelenik, akaratlanul is befolyásolja az emberek életét, akikről a film szól.

Amerikai magyar Múzeum, 86. sz. kiadvány, 2003

Sztanó Hédi - Íróasszony
Sztanó Hédi – Íróasszony / Writing woman