English
Ötven,
Szabadka szülötte. Édesapja a gimnázium igazgatója, nagyapja a 48-as szabadságharcban honvéd-százados, aki a bukás után tizenkét évet tölt Amerikában. Édesanyja többgenerációs patikus családból származik, nagyműveltségű, szerény asszony. A költő hazafias, konzervatív légkörben nő fel s főleg az egykori szabadságharcos és Amerikából hazatért nagyapjának bölcsessége és elbeszélő kedve hagy mély nyomot benne. Sokat betegeskedett gyermekkorában. Hét év betegeskedése alatt a dolgok, a környezet éles megfigyelése és gyermeki hallucinációk eredménye nagy versciklusa: A szegény kisgyermek panaszai, mely élete végéig legkedvesebb műve volt.
Középiskoláit kitűnő eredménnyel végzi, majd a budapesti egyetemen Babits Mihály és Juhász Gyula barátsága, Négyessy László professzor bölcs, széleshorizontú vezetése növelik műveltségét. Ekkor sajátítja el azt a formaművészetet, melyet a modern európai líra Leconte de Lislétől Rilkéig alkotott. Végigbolyongja Európát és gyermeki lélekkel szívja magába a francia, olasz, angol és német kultúrát, sőt megtanul spanyolul is. Nagyon sokat olvas és harminc éves korára Európa egyik legnagyobb műveltségű alkotója.
Ő az, aki minden műfajban nagyot alkot. Nemcsak versei és novellái, hanem négy hatalmas regénye: Néró, a véres költő, az Aranysárkány, a Pacsirta és az Édes Anna meghódítják Európát.
Talán egyike annak a kevés költőnknek, akinek nem voltak anyagi gondjai. De nagy árat fizetett érte. Napi 14-15 órát dolgozott. Karcolatok és tárcák ezreit írta. Többezer kötetes könyvtárának könyveit mind elolvasta. Nyelvünk egyik legnagyobb művésze és művelője. Formaművészete pedig egyedülálló irodalmunkban. Egészen egyéni utakon járt. A konvencionális költészet témái: Isten, haza, szerelem, tájleírás, bölcselkedés teljesen hiányoznak költészetéből. Ő a megfigyelés, az apró emberi dolgok és főleg az emlékezés utolérhetetlen dalnoka. S a megénekelt mindennapi dolgok, a visszaemlékezés, mely haláláig kíséri, a felismerés, hogy napról-napra közelebb jutunk végső célunkhoz, olyan csodálatos moll-dallamokat szülnek, melyek mindnyájunk egyforma sorsát zengik. Kosztolányi költészetében minden tapintható. Érdekes, hogy még ötven éves korában is, nagybetegen, milyen gyermeki lélekkel írja le:
Ő a magyar “l’art pour l’art” legnagyobb képviselője. Beszéljen erről saját maga:
“Bevallom, hogy hiszek a költészet öncélúságában, abban, hogy egy versnek, egy regénynek semmi más célja nincs, nem is lehet, mint, hogy szép legyen.”
Európai bolyongásai után megnősül és megszületik fia: Ádám. Nagyon vágyott már a békére, a nyugalmas családi otthonra és munkája zavartalanságára. Ebben az időben fejezi be a Szegény kisgyermek panaszait, mely országos hírűvé teszi. Ír ebben a remek ciklusban mindenről, ami egy beteg gyermekben érdeklődést kelthet. Mondanivalója mindig hiteles, mert a gyermek szemével nézi.
Kosztolányi magyarsága köztudomású volt. Ez a magyarsága azonban üresnek, semmitmondónak találta a hazafiaskodó szólamokat. Ő az első “Nyugat-nemzedék” egyetlen nagysága, aki teljes erejével szemben állott az 1919-es Tanácsköztársasággal. Ennek ellenére kikezdték. Válasza kemény volt:
“Egy hazafiaskodó, szólamokat hangoztató közösség azt követelte ‘valljak színt’. Azt feleltem, hogy magyar vagyok, magyarul írok, s ennél nagyobb szerelmi vallomást nem tehetek népemnek… Ha egy költő bármely érdek szószólójává válik, szolgává aljasul. Egy kis vállalat szolgája éppúgy szolga mint egy nagyvállalat szolgája. Tudom, hogy a l’art pour l’artnak manapság rossz sajtója van. Azonban az elefántcsonttorony még mindig emberibb és tisztább hely, mint egy pártiroda.”
E sorokat már nagy betegen 1935-ben írta le, de ha visszamegyünk 1907-be, láthatjuk, hogy részrehajlás nélküli, minden magyart védő hazafisága akkor is ugyanez volt. Bizonyítékul idézzük Zrinyi, a költő című szonettjének két utolsó versszakát:
Családját nagyon szereti és feleségéhez, aki reggeltől estig dolgozik, hogy férje munkáját megkönnyítse, írja 1916-ban gyönyörű, hitvesi szeretettől ihletett versét: Akarsz-e játszani.
1924-ben jelenik meg A bús férfi panaszai című ciklusa, mely a magyar szó, a versformák változatossága és a zeneiség remeke. Ez is emlékezés. De olyan költő, vagy muzsikus mesterműve, aki már mindent ismer az életben és tudja, hogy a halál a születéskor kezdődik.
1934-ben rák támadja meg. Tudja, nincs segítség, de dolgozik teljes erővel. 1935-ben amikor már súlyos beteg, jelenik meg Számadás című kötete. Ennek a versei az európai költészet csúcsán állnak és mindnyájunk elmúlását siratják. A Számadás versei egész művészetének összefoglalása. A Számadás mindannak gyászolása, ami életünkben szép volt, s teszi ezt minden embertársa helyett.
Nem sokkal halála előtt bekövetkezik egy váratlan, egyik óráról a másikra való fordulat. Kosztolányi, aki a szépen kívül semmiben sem hitt, megtér. Egy nyári éjszaka nem tudott aludni. Nem hagyta a sok feketekávé és cigaretta, melyet aznap elfogyasztott. Felkelt az ágyból és előbb sétálni kezdett a hálószobában, majd kiment az erkélyre. Felnézett a csillagos égre és felfedezte a világmindenséget. Eddig is írt csillagokról, de csak megkérdezte tőlük: látják-e őt. Most azonban elgondolkozott, hogy ez a végtelenség öröktől fogva és örök időkig óraműpontossággal működő gépezet, melynek távoli csillogó Napjai egykor Hannibál csapatait nézték, most őt nézik, amint hálóingben áll az erkélyen.
A felmérhetetlen dimenzió gondolatára transzba esik és víziója támad. Látja a fényárban úszó palotát, melynek bejáratánál a glóriás Nagyúr, a házigazda nyájasan búcsúzik vendégeitől és az “ég tündérei” batárjukban elszáguldanak a Tejúton, ahol lovaik csillagport rúgnak. És felkiált: “az égben bál van, minden este bál van”, de megállapítja, hogy az égi tündérek nappalra visszatérnek rendeltetésük helyére. Felocsúdva a vízióból, hajnalodik és akkor már jól tudja, hogy mindaz a szép, amiben eddig hitt, a “glóriás Nagyúr” ajándéka volt. Az egész lelke megváltozott és költői levél formájában megírja az irodalom egyik legnagyobb remekét, a Hajnali részegség című költeményét. A vers (befejezése az írás elején olvasható) a késői felfedés feletti búsulás megvallása, de az utolsó két sorban van valami alig észrevehető optimizmussal kevert elégtétel és a sorsba való beletörődés.
Fáy István (1918-2003) “Ismerjük meg nagy költőinket” című írásából (Krónika 1981. április)